A Tisza elemzését írom a füzetbe. A vers utolsó versszakát gyorsan megjegyeztem. Szinte olyan, mintha a nagy rosszról szólna. Az is olyan, mint az árvíz, ami áttöri a gátat, hogy elnyelhesse a világot.  Lassabb vagyok, mint a többiek. Többször szólok az Osztályfőnöknek, hogy még várjon a tábla törléssel. 

- Ha többet gyakorolnál otthon, gyorsabb lennél. - vakkantja, és már törli is a táblát.

- "Ha egész nap írnék, akkor sem lennék olyan jó, mint a többi gyerek."- ebben biztos vagyok, mert mindegyik barátom azt mondja én sokkal többet gyakorlok, mint ők. 

Kétségbeesetten próbálok gyorsabban írni. Valamiért nehezebben mozgok a többiekhez képest, ezért vagyok lassabb és ezért írok csúnyán a Doktornéni szerint. Én próbáltam elmagyarázni egy párszor az Osztályfőnöknek, de nem hitt nekem. Valami baj van a lámpával, mostanában többet villódzik. Minden villanás tűket szúr a szemembe, bogarak táncolnak előtte.

- Két óra és mész haza.- hajtogattam magamban. A percek csigalassúsággal telnek. Egyre nehezebben tudok koncentrálni.

 Be kell hunynom a szemem egy percre. Az egymással társalgó gyerekek zsivaja tengerként morajlik körülöttem. Valami rossz érzés motoszkál bennem. Mintha a hang tenger nyomása összenyomna és kipréselne a tüdőmből minden levegőt, a szívem, majd kirobban a helyéről. 

- Ha nem aludnál, talán időben végeznél a feladattal!- a kiáltás szökőár olyan erővel ütközik nekem, hogy az egész testemben összerándulok. Felpillantok. Az Osztályfőnök pár centire áll mögöttem. A hangzavarban nem hallottam meg a lépteit. Rémülten, szégyenkezve összébb húzom magam.    

- Mutasd a füzeted!- remegve adom a kezébe A Tisza elemzését.

- Ezt a macskakaparást te írásnak nevezed! - Bődül el közvetlenül a fülem mellett. Felnyüszítek a fájdalomtól. Mindenem reszket. 

- Fogd meg a ceruzát és kezdd írni amit mondok!- a parfümje illat molekulái atkaként csipkedik az orrom. A remegéstől nagy nehezen megfogom a ceruzát, de képtelen vagyok egyenesen tartani.

- Még ennyit sem bírsz megcsinálni?!- égető nehéz test gördül végig a hátamon és a vállamon, ahogy az Osztályfőnök fölém hajol. A parfüm olyan elviselhetetlen, hogy a számon át kapkodom a levegőt. A fájdalomtól és a rettegéstől elkezd könnyezni a szemem. 

- A verset Petőfi…. Már megint mit csinálsz?! - Az orkán fájdalmasan dübörgött keresztül a dobhártyámon. Sikítva tapasztottam be a fülem. A ceruza leesett a földre és elgurult. A könnyek egyre inkább csorognak a szememből. Összeszorítom őket, hogy ne sírjak. Az üvöltés sötét hömpölygő hullámokat táncoltat előttük. Nem értem mit beszélnek körülöttem. A gyomromból szikrák cikáznak görcsösen feszülő végtagjaim felé. Lángoló dárdák szúrják át a karomat és letépik a kezemet a fülemről.

Kinyitom a szemem. Az Osztályfőnök bíbor arccal kiabál velem. Hiába érzem úgy, hogy minden egyes szótag tüskésbuzogényként csapódik a dobhártyámba, egy szavát sem értem. Azok a forró dárda ujjak a feszültségtől összeszorított kezembe préselik a ceruzát, majd izzó karmokként a karom köré fonják magukat.

- Hagyd abba. Ez fáj.-suttogom szipogva. 

- Írd már le!- még magyaráz valamit, de nem fogom fel. Képtelen vagyok. 

Továbbra is fölém hajolva, a kezemet markolászva, elkezdi húzni a papíron a kezemet. Képtelen vagyok eltávolodni. Hiába húzom összébb magam közelebb préselődik hozzám. Az osztály dühödt méhrajként zsong. Ekkor kezdődik. Azok a szikrák kezdenek viharrá alakulni. Hömpölyögnek a végtagjaimban és a gyomromban, a tüdőm és a rémülettől gyorsabban dobogó szívem felé veszik az irányt. Kezdik átvenni a gondolataim fölött az irányítást.

- "Annyira fáj! Mindenhol fáj! Nem enged el! Ne érj hozzám! Engedj el!- a karmok egyre csak tovább ösztökélnek.- Ki kell szabadulnom valahogy! Le tudnám lökni! "

- Fogd rendesen azt a ceruzát!- az újabb hanghullám hátulról találja el a tüdőmet.- "De még jobban kiabálni fog!"

Ahogy a vihar egyre inkább átalakul a nagy rosszá egy gondolat szöget üt a fejembe.

- "Ha a fejemmel el tudnám találni, el tudnám törni az állkapcsát! Akkor nem tud kiabálni! Véget ér a fájdalom! "- az izmaim feszültségtől sistergő, megfeszített rugókká alakulnak. Olyan erővel nyomom a ceruzát a papírra, hogy eltörik a hegye. Ekkor olyan erőssé válik a feszültség, hogy maga ceruza is kettétörik a kezemben.

- Tiszteld annyira a szüleidet, hogy nem teszel kárt a hisztiddel a holmidban!

Az egész testem készenléti állapotban van. A nagy rossz készül kitörni.- Nem!

- "Jó gyerek nem verekszik! Jó gyerek akarok lenni! Muszáj visszatartanom!"- próbálok mély lélegzetet venni, de görcsösen megfeszített testem csak kortynyi levegőt enged beszívni. Sikerül a kitörni készülő vihart visszanyomni a gyomrom mélyére. Mintha nagy rosszullét közben az enyhülést hozó hányást nyeltem volna vissza.  A sok inger fájdalmasan lüktető neon szivárvánnyá vált az elmémben.  Az agyam az érzékszerveimen keresztül sercegve kezd szénné égni. Most már marcangol belülről a vihar. Nincs menekvés a fájdalom elől. Túl nagy erőfeszítésbe telik a nagy rosszat féken tartani, megbénulok. Most már hiába karmol az Osztályfőnök képtelen további írásra ösztökélni. Megint kiabálni kezd, hogy mennyire lusta vagyok. A fájdalomtól bénultan csak zokogok a helyemen. Nem számít, hogy szid, fenyegetőzik nem tud rábírni, hogy tovább dolgozzak.

Az osztályban felrobban a méhkas. Csöngő. Botladozva indulok a helyemről. Ki. El a fájdalomtól. Muszáj kiugrálnom a nagy rosszat.

- Hová mész Lili?- a szigorú hang megállít. Vállak és törzsek súroltak minden irányból. Minden egyes test lenyomata égeti a bőröm, a szag molekuláiktól viszketek, ahogy az ajtón kitolongó gyereksereg belém ütközik. Mai napig néha meglep, valahányszor ez történik velem, hogy nem borítják az egész testemet égési sérülések.

- Ki.- dadogom.

- A hisztid után azt hiszed kiengedlek? Egész szünetben bent maradsz és táblát törölni! Ha befejezted leülsz a helyedre!

- Nem tehetem!- fakadok ki kétségbeesetten.- Jön a nagy rossz!

- Engem csak ne fenyegess! Csináld meg, amit mondtam, vagy beírok neked egy intőt!

Fejemet lehorgasztva elkezdem szivaccsal súrolni a táblát. A feszültség égette mindenemet. Alig bírtam fogni a szivacsot, többször majdnem elejtem. Ujjaimat ökölbe szorítom, majd kiengedem. Ekkor eszembe jut a megoldást. Letöröltem egy kicsit a betűből, majd helyemre mentem inni, majd nagy körben vissza a táblához. Ez a pótcselekvés segített egy kicsit elvenni a feszültség energiáját.

- Mit művelsz?!- a rémülettől a szivacs kiesett a kezemből. Az ajtóban ott állt az Osztályfőnök.

- Ittam, de törlöm a táblát.- habogok.

- Ne hazudj! Most pedig fejezd be a táblát! - Villámként befejezem a feladatot és a helyemre tottyanok. Remegve ülök. Az Osztályfőnök csengőig az ajtóban állva őriz.

Az utolsó óra végére a végtagjaim, mintha cseppfolyóssá váltak volna a  feszültség okozta nyomástól. Alig bírom vinni a táskát. Csak akkor nyugszom meg kicsit, mikor meglátom Anyát.

Oda akarok hozzá futni, de az  Osztályfőnök szól, hogy még beszélne vele. Azt mondja, hogy hisztiztem, nem végeztem a rám bízott feladatot és be akartam csapni őt. Mérges leszek.

- Beszélek vele.- Anya dühösen hozzám fordul.- A mai viselkedésed után meg sem érdemled a meglepetést.

- Milyen meglepetést?- kérdezek vissza. Rögtön szégyellni kezdem magam. 

- Hali, Lili!- Eszter vigyorogva odafut hozzám.- Anyukám megengedte, hogy egy órára átmenjek hozzátok!

- Megbeszéltem Barbival, hogy vigyázok rá, ez volt a meglepetés.- feleli Anya.

Nem akarom ezt a meglepetést. Egyedül akarok lenni, ugrálni, kiadni a perzselő, pattogva fortyogó feszültséget.

- Nem örülsz?-kérdezi Anya.

Képtelen vagyok az összefüggő beszédre, ezért csak megrázom a fejem.

- Már nem szeretsz?- jajdul Eszter.

- Ez nem volt szép, Lili. Azonnal kérj bocsánatot!- parancsolja Anya.

- Bocsánat.- dörmögöm és mielőtt bármi mást elronthatnék beugrom a kocsiba.

Amint elindul az autó Eszter énekelni kezd. Mintha sebes dobhártyámat sóval hintenék be. 

- Ne énekelj!- mordulok Eszterre.

- Miért?- dühít az értetlensége.

- Csak!- vágom rá.

- Hogy beszélsz?!- rivall rám Anya. Minden egyes hangtól csak nő a szemem mögött a lüktetés. 

- Ne énekelj, légy szíves. Most jó?!

- Ma nagyon pukkancs vagy, Lili. Hadd énekeljen.

Eszter felderül és tovább énekel. A feszültség a torkomat markolássza.

Amint hazaérünk, hogy kicsit kijjebb adjam a vihart, földhöz vágom a táskát és bedübörgök a szobámba a kedvenc dínós könyvemmel. 

- Lili,- “Már megint mi?”- ne légy udvariatlan, légy szíves játssz Eszterrel.

- De nem akarok.

- Jó, de többet nem engedem meg, hogy idejöjjön.

- Nem is kell!

Ekkor történt. Az agyamban hangos sercegéssel kialakult a rövidzárlat. Bűzölgő nyálkás nyúlványok égették meg a vállam. A fájdalomtól üvöltve téptem le magamról a vállamra tett kezet. Eszter szeme elkerekedett. Mondani akart valamit, talán mondott is, de mintha minden hang a víz alól érkezett volna. Teljes erőből fellöktem. A dobhártyámba mart metsző sikolya.

Üvöltve ütöttem és rúgtam, ahol értem.

- Hagyd abba! Fáj!- kiabáltam, de ő csak feküdt és sikoltozott.

Mielőtt a könnyeim teljesen elhomályosították a látásom még észrevettem, hogy a pupillái akkorává váltak, mintha ki akarnának robbani a szeméből, hogy ne kelljen látnia a borzalmat, a barátnője leredukálódott egy őrjöngő vadállattá.

Amikor védekezésképp felemelte a karját, beleharaptam miközben ujjaimmal a vállába martam. 

A tudatom egy része, ami kívülről látta magát, sikoltott, hogy “ Mit csinálsz?”

- Hagyd már abba a visítást!- fröcsögtem, némi véres nyál az arcára csöppent.

El akart húzódni, de nem eresztettem. Nem bírtam elereszteni. Képtelen voltam leállni, minden egyes csapástól kezdett elhasználódni a feszültség. A kezem megállt a levegőben. Hiába vonaglottam, nem tudtam lesújtani. Üvöltve hátranézek. Anya lefogott. Csak látom, hogy fogja a kezem, de nem érzem. Kirántom a kezem és bömbölve az ajtóhoz nyargalok. El akarok futni. El mindenkitől. El az állandó zajtól és bűztől. Anya időben odaér, hogy elvegye tőlem a kulcsot. Megpróbálom visszaszerezni, megmarkolom a kulcstartót. Az szétpattan. Tehetetlen dühömben elkezdem rugdosni az ajtót. A kallantyú kireccsen a helyéről.  Anya megpróbál elhúzni. Minden közelemben lévő kisebb tárgyat hozzá vagdosok. Amint rádobom a naptárat, abból kiszakadnak a lapok és szétszóródnak.

- Hagyj! Ne érj hozzám! Utállak!- sikoltozom, de ő csak fogja a kezem és tol el az ajtótól. Ütöm, rúgom, harapom, ahol érem mielőtt lenyom a földre. Ekkor őrjöngve a hasát rugdosom. - Engedj el!

Majdnem sikerül lelöknöm magamról, de az utolsó pillanatban pokrócba csavar. Nem érzek semmit, de képtelen vagyok mozgatni a végtagjaimat. A mellkasába és az arcába fejelek. Nem tudom meddig őrjöngök. Egyszer csak minden erő elhagy. A rekedtes síráson kívül már nem tudok semmit se csinálni. Anya letekeri a pokrócot.

Sokáig sírok egy helyben. Nem tudom mennyi idő múlva tűnik fel, hogy Eszter eltűnt.

 A bűntudat fel akart falni belülröl. Nagy nehezen felkeltem, ledobtam a ruháimat és bevonszoltam magam a zuhany alá. 

Kétségbeesetten sikáltam a bőröm. Próbáltam lemosni minden érintést, szagot és hangot. Teljesen eltompultam, valamennyi ingerre. Számba vettem egy kis vizet és kiköptem. Utálom ezt az állapotot. Mintha magának a hiánynak is íze és hangja volna. Tűzpiros, hámló bőrrel másztam ki a víz alól. Megvizsgáltam magam a tükörben. A testem rákvörös volt, az arcom halott sápadt a szemeim vérereseké váltak a sok sírástól, de a könnyezést nem hagyták abba. Kinyitottam a számat. Nyoma sem volt a vérnek. Mindig rettegek, hogy egyszer hús cafatok és inak meredeznek, majd a fogaim között. Elindultam a hálószoba felé. Ahogy az adrenalin kiürült a végtagjaim kocsonyává váltak. A vállam teljes lendülettel az ajtónak ütközött, de se a csattanás, se a fájdalom nem jutott el az agyamig.

A függönyhöz tántorogtam, gyorsan elhúztam, hogy ne süssön be a fény, majd az ágyra estem, öklendezve a zokogástól.

Álomba sírtam magam.

Másnap korgó gyomorral ébredek. Eszembe jut, hogy előző nap nem vacsoráztam. 

Az izomlázzal nem törődve a konyhához ballagok. Anya kitette elém a kedvenc szendvicsem és közölte, hogy ma nem visz be iskolába. Nagyon megkönnyebbülök, hogy nem haragszik rám. A bűntudat továbbra is savként mardos.

Semmi erőm sincs. Egész nap a tv előtt ülök kábán. Alig érzékelem, ahogy apa a bejárati ajtó zárat javítja.

- "Bántottam Anyát! Bántottam Esztert! Miért vagyok ilyen rossz?"

Dél körül Eszter hüppögve felhív és bocsánatot kér. Örülök, hogy nem utál.

Az “Egyszer volt…. az életben” az agyat úgy mutatták be, mint egy hatalmas számítógép termet. Biztos voltam benne, hogy azért érzékelek mindent olyan furcsán, mert az agyamban a feszültségtől rengeteg vezeték kisült.

- "Biztos azért vagyok fáradt, mert a kismanók kímélik a gépet, hogy ki tudják cserélni a vezetékeket. "

- Miért nem jöttél be tegnap?-kérdezi a Tesitanár.

- Nagyon fáradt voltam.-felelem.

- Te mindig fáradt vagy.- zsémbelődik.- Ha hajlandó lennél többet edzeni  erősebb lennél és nem lennél fáradt. De te sosem vagy hajlandó küzdeni semmiért. 

- "Hogyha tudnád…."

A shutdown az egyfajta bénulás. Az ember ilyenkor képtelen reagálni.

A meltdown, az autista összeomlás minden érintettet sújt. Kinél így, kinél úgy nyilvánul meg. Valaki sír, más kiabál. Sokan megtanuljuk felismerni a jeleket és el tudjuk kerülni ezt az állapotot. Persze, ez bármilyen korosztályban előfordul. Nem mindenkinél az itt leírt formában egyrészt, mert mind különbözünk, másrészt egy tinédzser vagy egy felnőtt ember már másképp kezeli a problémáit, mint egy hét éves gyerek. 

A szülőknek azt javaslom, hogy próbálják megfigyelni az előjeleit, mert vannak pl.: csapkodás, erősebben tikkelő arc, ilyenkor próbálják a gyereket ingerszegényebb helyre vinni. Nekem az segített, hogy amikor elég idős lettem kilistáztam a tüneteit és felírtam egytől ötig tartó skálán, melyik tünet milyen erős. Ha elért egy kritikus értéket, akkor kikéredzkedtem a tanteremből. 

Én a segítségetek szeretném kérni! Mi mindent megteszünk, hogy az összeomlást elkerüljük. 

 Ti is tudtok tenni, hogy a meltdown ne következzen be. 

Ha láttok valakit, aki befogja a fülét, ringatózik, ugrál, a végtagjaival csapkod, ne vegyetek róla tudomást! Ne bámuljátok, mutogassatok rá, ne szóljatok be neki! Ezzel a furcsa viselkedéssel az autista csak magát nyugtatja, ezzel nem árt senkinek, nem veszélyes, csak furcsán néz ki. A legtöbb autista ilyenkor csak azt szeretné, ha békén hagynák, semmi mást nem vár el tőletek. Videót meg végképp ne készítsetek róla, hiszen ti se szeretnétek látni, hogy a világ a fájdalmatokon nevet. 

Ha pedig egy szülőt láttok, hogy egy üvöltve fetrengő, egy befogott füllel visító, vagy egy tomboló gyereket próbál megnyugtatni, ha csak nem tudtok segíteni (itt nem a kéretlen jó tanácsokra gondolok, pl.: csak határozott pofon kell neki, én annyira kikapcsoltam ilyenkor, hogy nem éreztem is éreztem, ha megütöttek) akkor ne avatkozzatok bele! 

Akik nincsenek benne el sem tudják képzelni milyen nehezek a mindennapjaik.

Szerintem elég tiszteletre méltó dolog, hogy valaki szeretettel neveli a fogyatékos gyermekét.