Észrevettem, hogy az autistákat a média gyakran túlzottan kisarkítva, leegyszerűsítve ábrázolja. Ez felkeltette az érdeklődésemet, és elkezdtem kutatni, vajon vannak-e más témák is, amelyeket hasonlóan félrevezetően mutatnak be. Kiderült, hogy igen, és nem is kevés. Például a velociraptorok a valóságban egészen másképp néztek ki, mint ahogyan a Jurassic Parkban láthatjuk, és ha valaki kizuhan egy ablakon, aligha szalad tovább sértetlenül, mintha mi sem történt volna – bőrdzsekiben, menőn.

A torzítás nemcsak a tudományos tényeket érinti, hanem a mentális betegségeket is. Van egy pszichiátriai állapot, amelyet különösen gyakran használnak fel a horror- és krimifilmekben, ahol a beteget szinte kivétel nélkül sorozatgyilkosként ábrázolják – teljesen tévesen.

Rengeteget olvastam arról, hogy valójában milyen ez az állapot. Azt hittem tájékozott vagyok, és nincsenek bennem előítéletek.

Aztán találkoztam valakivel, aki ezzel az állapottal él együtt. Rájöttem mekkorát tévedtem. Nem féltem tőle.Tudtam, hogy nem veszélyes, de a tudományos cikkek alapján is kialakult bennem egy kép arról, hogy milyen lehet egy ilyen ember, pedig csak tünetek voltak felsorolva magyarázatokkal. 

Egyik orvosi szöveggel se tudtam volna jellemezni azt a személyt, aki imádta az állatokat, szeretett utazni, és sajnálta, hogy eltávolodott a családjától.

Bevallom eleinte próbáltam kiszúrni rajta valamilyen tünetet amilyennek a wikipédia alapján lennie kellene: de semmit sem láttam. Aztán ahogy egyre többet beszélgettünk, már nem is gondoltam az állapotára.

Ekkor megértettem azokat az embereket, akik elég furcsa kérdéseket tettek föl nekem miután megtudták, autista vagyok. Egyik kérdés sem volt bántó, csak furcsa. Például elég sokan meg szoktak lepődni azon, hogy szeretem az édességeket. Pedig sehol sincs felsorolva tünetek között, hogy “az autisták nem rajonganak az édes ízért”. Csak annyit írnak, hogy az autisták többsége szelektíven eszik.

 Bűntudatom is volt a beszélgetéseink után, hogy előbb nem az embert próbáltam megismerni, hanem azt figyeltem csinál-e valamit, amit elvárok az ő állapotában. Holott én is morgok néha, hogy miért hiszik az emberek, ha valaki autista biztosan ezt vagy azt nem tud csinálni.

 Egy tanulmány szerint a sztereotípiák azért alakulnak ki, mert az agyunk mindent próbál rendszerezni. A médiától sokszor azt a visszajelzést kapjuk, hogy helyesek a címkéink. Az autisták vagy irritáló zsenik, vagy szobanövények. Vannak mentális betegek akiktől rettegnünk kell.

Szerintem azért fontos ezeket a tényeket folyamatosan felül vizsgálni, mert nemcsak abból lehet baj, hogy kipróbáljuk tényleg olyan menő-e kiugrani az ablakon, mint mutatják. Hanem abból is, ha egy állapotot mindenhol ugyanúgy tévesen ábrázolnak.   

Volt olyan sorozat, amit azért nem bírtam folytatni, mert behoztak egy nyíltan autista karaktert érzékenyítés céljából, de még Sheldon Cooper, vagy az Esőember sem volt olyan kisarkított, mint az a szereplő. Sok autistát zavar, hogy mindig csak a legszélsőségesebb tünetekkel rendelkező figurák köszönnek vissza a képernyőről. Mióta találkoztam vele, ha rágondolok az is eszembe jut, hogy auti karakterek többségét a filmekben a nézők kedvelik, az állapotával rendelkező emberektől viszont félnek.

 Szerintem mindnyájunkban vannak előítéletek. A lényeg az, hogy ha találkozunk autistával, vagy bármilyen “csodabogárként” elkönyvelt személlyel ne a jellegzetes tüneteket, hanem az embert próbáljuk megismerni.

Ezt több ember is megkérdezte tőlem. Ilyenkor általában a nehézségeimet sorolom fel, amik a tüneteimhez kapcsolódnak.

Igazából a kérdések előtt sosem gondolkodtam el, mit érzek, mert autista vagyok. Ha röviden akarnám másoknak összefoglalni, milyen megélni a hétköznapokat ezt mondanám:

Mint amikor az iskolában kötelező volt bekapcsolódni egy olyan társasjátékba, amit nem ismertem, amikor ezt szóvá tettem senki sem hitte el, hogy nem ismerem a szabályokat, amikor meg hibáztam megvádoltak, hogy direkt tönkreteszem a játékot.

Én nagyon különleges gyerek voltam. A mesékben általában egy szupererővel rendelkeznek az emberek. Én viszont kettővel születtem.

1. Sosem szédültem. Nem számított, hogy hintán, tölcsérben vagy csak egyedülpörögtem, mindig egyenesen sétáltam utána. 

1. Állandóan elestem a saját lábamban.

Édesanyám elég hamar észrevette, hogy valami baj van. Nem játszottam a kortársaimmal, nem tudtam egyenesen sétálni, folyton elestem, képtelen voltam lépcsőzni. Ezért már óvoda előtt hordott mozgásfejlesztésre.

Sok szakembertől, például védőnő, óvónő, próbált segítséget kérni. De azok csak legyintettek, Anyuka túl sokat aggódik, fel kell dolgoznia, hogy nem minden gyerekből lesz olimpikon. 

Amikor bekerültem óvodába még rosszabb lett a helyzet. Az ovistársaim folyton gúnyoltak az ügyetlenségem miatt, nagyon lassú voltam, mindig elestem, bármit dobtak felém sosem kaptam el. Az óvónők sokszor leszidtak, mert azt hitték, direkt bohóckodok. Emlékszem egyszer egy  furcsa néni is kikérdezett, hogy Anyáék mit csinálnak velem otthon, mert nagyon furcsán viselkedtem és mindenhol sebek és zúzódások borítottak.

 Az életemet a ritmikus sportgimnasztika változtatta meg. Kemény két hétig végeztem az órákon a gravitáció kutatását. Megállapítottam nem számít mit csinálsz, mindenhonnan le lehet esni. Először nagyon megijedtem az oktatótól, mert mindig leszidta azokat, akik direkt nem csinálták a feladatokat. Meg is lepett, milyen kedvesen, nyugodtan beszélt velem. Mintha tudta volna, hogy nem azért esek el mindig, mert rosszalkodni akarok.

 Egyszer félre hívta édesanyámat, és mondta neki, hogy keressen neurológust, és konduktort, mert nagyon súlyos neurológiai problémám van. Ezután sok helyre ellátogattunk, ahol bemutathattam a pörgéses mutatványomat. Anya azt mondta, aki csak látta, azt mondta nagyon nagy a baj. Ha egy gyerek órákon keresztül egy helyben pörög és nem szédül, az komoly problémát jelent.

Hosszú gyógytornával töltött évek következtek. Rengeteget fejlődtem, de mindig is nagyon esetlen maradtam, ezért sok mindent vagy nem tudtam, vagy csak a magam módján tudtam megtanulni. Például biciklizni sohasem tanultam meg, valamiért csak hátrafelé tudtam tekerni a pedált, de rollerezni igen. Még kisebb trükköket is megtanultam. A rollerezést is először a lakásban gyakoroltam, mert biztonságos környezetben szerettem volna gyakorolni az eséseket, hogy felkészülhessek rájuk. Az ötletet az adta, hogy a nagypapámmal egyszer néztünk egy dokumentumfilmet a kaszkadőrökről, ott mondták, hogy a filmeseknek nemcsak a szövegeket kell gyakorolni, hanem a mutatványokat is, hogy ne sérüljenek meg. Gyerekkoromban nagyon vágytam egy olyan kaszkadőr iskolára, ahol azt tanítják, hogy ne sérülj meg, amikor elesel az egyenes betonúton.

 Az autizmus gyakran együtt jár mozgáskoordinációs zavarokkal. Ezekkel érdemes szakemberhez fordulni, mert súlyos esetben ez nem csak azt jelenti, hogy a gyereknek lesz pár kellemetlen tornaórás élménye, hanem komoly problémát okozhat a továbbtanulásban és az önálló élet elsajátításában is.

Lehet, hogy a gyerek emiatt nem fog tudni írni, evőeszközzel enni, ollót használni, egyedül felöltözni, mert nem tudja felhúzni a cipzárt, ruhát begombolni, cipőt megkötni. 

Ha nincs ez a fejlesztés én első osztályban megbuktam volna, mert nem tudtam volna megtanulni írni, és késsel villával sem tudnék enni. Lépcsőzni olyan szinten képtelen voltam, hogy anyának nemcsak a lépcsőkről, hanem a tömegközlekedési eszközökről is le kellett illetve föl kellett raknia. 

Arról nem is beszélve, hogy ez az állapot mennyire veszélyes. Amikor valaki elesik az emberekkel (és működő kamerákkal) teli nyílt utcán az általában csak megalázó, de én vágódtam már el egy gyalogátkelőn egy olyan helyen, ahol az autók rendszeresen teljes sebességgel végig száguldoznak. A lépcsőről leesés is veszélyes. Egyszer, majdnem kést állítottam a combomba, nem azért mert futottam, vagy rosszul tartottam, hanem mert rosszul mozdultam.

Nagyon sokat köszönhetek a gyerekkori konduktoromnak és Anyukám kitartásának. A mai napig sokat tornázom, hogy fejlődjön a mozgáskészségem, mert a koordinációs zavaraim ugyan csökkentek, de sosem fognak elmúlni.

A mai napig sebek borítanak, mint oviban.

Ezért rettegek a még most is bizonyos helyzetektől, mert tudom, hogy nem tudok elmenekülni. Lassú is vagyok és ha bizonyos terepen próbálnék futni csak elesnék.

 Nagyon súlyos tériszonyom van, mert tudom, hogy bárhol, bármelyik percben eleshetek és nem tudom megtartani magam. Rettegek kimenni a teraszra, mert egyszer úgy veszítettem el az egyensúlyom, hogy ha nincs a korlát ma én se vagyok. 

Ha fáradtabb vagyok, akkor a mozgásom is rosszabbodik. Vannak pillanataim, amikor tudom, hogy még felügyelettel sem mehetek bizonyos helyekre, vagy ki kell hagynom a tornát, mert baj lesz. 

A fáradtság kihat a kézírásomra is, ezért kellett sokszor választanom, hogy vagy szépen megírom a házi feladatot, vagy időben elkészülök, mert ha túl kimerült voltam, nem számított mennyit gyakoroltam, akkor sem tudtam elég szépen írni.

 Azért van szükség a mozgás fejlesztésre, mert szó szerint megkönnyíti a mindennapokat és hozzá segít egy jobb minőségű, önállóbb élethez.

Az autisták imádják az állandóságot és a kiszámíthatóságot. Egy nyaralás során ezeket elég nehéz megvalósítani.

Néhány tipp, amik nekem gyerekként segítettek az utazások során.

- A családom mindig megmutatta fotókkal, térképekkel együtt, mikor utaztunk, hová, miket fogunk megnézni és hány napig maradunk.

- Minden nap tudtuk, hogy aznap hová megyünk és mit csinálunk ott például szerdán várat nézünk csütörtökön strandolunk.

- Mindig megnéztük előre, milyen étkezési lehetőségek vannak.

- Mindig vittünk valami nyugtató tárgyat, valami játékot.

- Mindig megnyugtattak, bármit be lehet szerezni, nem kell pánikba esni, ha mondjuk a fürdőruhát otthon felejtjük.

- Mennyi ideig és mivel utazunk.

- A különböző közlekedési eszközökre fel kell készülni.

- Útközben is érdemes vinni valami nyugtató tárgyat, amivel a gyerek lefoglalhatja magát.

- Saját sampont, habfürdőt, szappant, aminek a gyerek megszokta a szagát érdemes vinni.

- Saját törölközőt, köntöst, ágyneműt vinni. Nekem még saját párnám is volt.

Az utóbbi időben több helyen olvastam, hogy több tanár is tart attól, hogy autista diákokat kell tanítaniuk. Ezt teljes mértékben megértem. Tudom, hogy már most is túlterheltek, és nap mint nap olyan helyzetekkel kell szembenézniük, amelyekre a tanulmányaik során nem kaptak felkészítést.

Mégis nagyon bízom abban, hogy az elfogadás és a nyitottság segíthet áthidalni ezeket a nehézségeket.

Az egyik kedvenc tanárom, akinek a mai napig megvan az ajándékba adott könyve, az első óránk után elsírta magát és azt mondta engem meg kellett volna buktatni, alsó tagozatban. Később még versenyekre is elvitt.

A saját tapasztalataimból tudom, hogy az első benyomások még nem mutatják meg ki vagy valójában. 

Ahogy a papírok sem. Egy szakértői vélemény, egy diagnózis ahol le van írva autizmus spektrumzavar, talán még olyanok is, hogy időhosszabbításra, vagy szóbeli számonkérésre jogosult, ez még nem mond semmit arról, hogy milyen a gyerek.

Tisztában vagyok vele, mennyire nehéz több különböző igényű gyerekkel foglalkozni. Nem is olyan rég voltam én is iskolás, és a saját bőrömön tapasztaltam a nehézségeket. 

Csak annyit kérek: ne mondjatok le ezekről a gyerekekről, papírok miatt és pár félreértés miatt még ne könyveljétek el ezeket a gyerekeket reménytelennek.

Például én nem tudok szépen kézzel írni. Semmit se tudnátok tőlem elolvasni, ha a kézzel írt műveimet raknám fel ide.Olyan szinten rosszak a finommotorikus készségeim, hogy hiába gyakoroltam sokkal többet, mint a kortársaim és csinálok kiskorom óta gyakorlatokat, nem tudok rendesen írni kézzel. Csúnyábban és lassabban is írok, mint mások. Az orvosok is megerősítették, hogy ez az állapotom része, és amikor csak lehet, jobb szóban felelnem, nem csak nekem, hanem a tanáraimnak is könnyebb így. A kézírásom miatt gondoltak már nemegyszer lustának és butának is.

Pedig szeretek írni, a blog összes cikkét magamtól írtam.

Számomra a legnagyobb segítséget azok a tanárok jelentették, akik elfogadtak. Sokkal nehezebbé tették a dolgomat azok, akik nem hitték el, hogy valóban problémám van, mint azok, akik eleinte nem tudták, hogy mit kezdjenek velem.

Lesznek olyan helyzetek, amelyek autista gyerekekkel mások, mint amit neurotipikus diákokkal tapasztaltok. De ez nem jelenti azt, hogy ezek a gyerekek „rosszak”, vagy buták.

Hadd legyen a többi autinak is sok szép emléke, amikor befejezi az iskolát. 

Az itt említett tanáraimra a mai napig szeretettel gondolok az összes kezdeti nehézség ellenére.

Az arckifejezéseim vagy összevissza változnak, vagy nincsenek. A hangsúlyaim nem a hangulatomat tükrözik, csak önkéntelenül azt a karaktert másolják, akit nagyon kedvelek.

Az összes arckifejezésem más, mint a neurotipikusoké. 

Én mindig mondtam az iskolában ezeket hiába figyelik, erről nem derül ki mi érdekel, és mit érzek. 

Én a mozgásommal fejezem ki a valódi érzéseimet. Ha boldog vagyok, ugrálok és verdesek a kezemmel, amikor izgulok lengetem őket, ha nagyon mérges vagyok, vicsorgok. Ez elég sokszor bajba kevert például az egyik tanárom feldühített és ő azt hitte mosolygok.

Ezért találtam bosszantónak, amikor rám szóltak, hogy hagyjam abba a kezeim mozgatását, mert ezzel megfosztottak attól, hogy ki tudjam fejezni a valódi érzéseimet.

Ezt a régi rajzomat azért osztom meg, mert arra emlékeztet, hogy a legártatlanabb dolgok is komoly félreértésekhez vezethetnek.

Anya azt mondta emiatt a kép miatt nem csak az óvónők, de a gyerekpszichológus is figyelmeztette, hogy nagy a baj.

Pedig “csak” azt az élményemet örökítettem meg, amikor az állatkertben a vidra medencéjét nem tisztították meg rendesen, ezért amikor beugrott úszni, úgy nézett ki, mint egy loch nesse-i szörnyes felvétel. A  látogatók csak annyit láttak, hogy sötét vízben mozog valami.

Apa még poénkodott is vele, hogy játék helyet igazán kitakaríthatna a kis vidra.   

Annyira viccesnek találtam, hogy úgy döntöttem, lefestem.

 Az autizmus fő tünetei közé tartozik, hogy az érintett nem tudja, vagy csak nagyon nehezen tudja felismerni mások érzéseit.

Ez az, amit az internetes oldalak az elsők között emlegetnek az autizmus kapcsán. Arra ritkábban térnek ki, hogy a neurotipikusok is nehezen találják el az autisták érzéseit.

 A szakszövegek gyakran kitérnek arra, hogy “az érintettek nem, vagy nem a megszokott módon fejezik ki az érzelmeiket.” Általában nem taglalják, hogy ez mit jelent.

Ez a mindennapokban rengeteg konfliktushoz vezet. Mert a sajátságos érzelemkifejezésünk miatt félreértik a szándékainkat.

Életem egyik legjobb napját is egy ilyen élmény szülte. 

A nagy “esemény” azzal kezdődött, hogy a tanárok kötelességüknek érezték elmondani nekünk, hogy ne higgyünk el mindent, amit az interneten olvasunk. Ezzel nincs semmi baj, szerintem is fontos errőltájékoztatni a gyerekeket.

A probléma ott kezdődött, hogy én, mint sok autista rendelkezek speciális érdeklődési területekkel.

Ez azt jelenti, hogy bizonyos témakörök iránt rajongok, mindent tudni akarok róluk. Emiatt rengeteg tanulmányt olvastam az interneten, és tudni akartam, hogy ezek az érdekes tények igazak-e. A tankönyveket hiába bújtam át nekem az kevés volt.

Én úgy voltam vele, hogy megkérdezem a tanáromat, akinek ilyen irányú a végzettsége. Akkoriban úgy gondolkodtam, mivel ő egyetemet végzett, nyilván olvasott olyan könyveket és hallott olyan magyarázatokat, amiket én nem. 

 Ezért jelentkezve, nem bekiabálva rengeteg kérdést tettem fel. Igyekeztem mindig türelmesen kivárni azt a részt, hogy “van kérdés”, de sajnos nem mindig sikerült. Ha a tanárom ajánlott volna egy ilyen témával foglalkozó könyvet, boldogan elolvastam volna. 

Az egyik alkalommal nem választ kaptam a kérdésemre, hanem egy kérdést: “Megtartom-e helyette az órát?”

Most már tudom ezzel arra akart célozni, hogy hallgassak el. Én ezt akkor nem értettem, ezért felidéztem a tankönyv milyen sorrendben haladt, felálltam a helyemről, felnéztem, hogy lássa nem lesek. És pontról pontra elmondtam a témakört olyan dolgokat is hozzáfűzve, amikre nem tért ki a könyv. Hangsúlyoztam az osztálynak, hogy tudom, ez nincs benne, de az életben sokkal többet kell tudni, mint amit a tankönyvekben írnak.

Amikor végeztem csak ennyit kérdeztem reménykedve: “Jól csináltam?”

 Anya annyira csodálkozott, amikor meglátott az ajtóban, mert nem szerettem suliba járni, aznap viszont ugráltam a boldogságtól. Nevetve meséltem mekkora megtiszteltetés ért. A tanárom elégnek

látta a tudásomat ahhoz, hogy megtarthassam helyette a tanórát.

Nem tudom mi játszódhatott le tanáromban, de szidás helyett még órai munka ötöst is adott.

Nagyon nehéz volt nekem az iskolába járás, de ennek a tanárnak mindig jókedvűen ültem az óráin.

Anyáék persze később elmagyarázták, hogy ez szarkazmus volt, de nekem bearanyozta a napomat. 

 Sok ilyen emlékezetes félreértés történt az iskolai éveim alatt, azért választottam ezt, mert sokan említették, hogy a tanárok nagyrészének nincsen autizmus irányú végzettsége. Ez a tanár, akiről itt írtam nyugdíj előtt állt. Egyszerre ballagtunk el az általános iskolából. Semmilyen gyógypedagógiai képzéssel nem rendelkezett.

Csak elfogadta a furcsaságaimat. Elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Csak annyi kérése volt hozzám ezután az óra után, hogy ne órán tegyem fel a kérdéseimet, mert időben le kell adnia a tananyagot, hanem írjam össze minden óra előtt azokat a kérdéseket, amelyek a legfontosabbak számomra és óra után szán rám néhány percet. Megértette, hogy én nem pimaszkodni szeretnék vele, hanem tényleg ennyire érdekel a tantárgya.

Tizenöt perc nem hangzik soknak. Azt mondják az embereknek legfeljebb tizenöt percük van, hogy biztonságos helyre húzódjanak a szökőár elől. Tizenöt perc élet halál kérdését is eldöntheti. A szívverésem a torkomban dobog, mintha a nyakamon keresztül akarna kirobbani a mellkasomból. Egyre nehezebben kapkodok levegő után. Tizenöt perc kéne még, de nekem csak pillanataim vannak hátra.

- Csak még egy kis időt!- kezem reszketni kezd ettől még jobbanlelassulok. - Könyörgöm, csak még egy kicsit!

Nincs remény. A szívverésemhez csatlakozik a fülzúgás kakofóniája.

- Gyerünk! Muszáj sikerülnie!- fojtogat a sírás.

Ekkor mint a végítélet harsonája megszólal a csengő.

- Tollakat letenni!- szól az ellentmondást nem tűrő hang. Mint amikor a báb zsinórját elvágják, lehanyatlik a kezem és elejtem a tollat. A Matektanár beszedi a dolgozatokat. Reszkető kezemmel könnyeimet törölgetve átadom a papírlapot.

Mint valami fordítóprogram, ami egyik oldalról a másikra lefordítja a kívánt nyelvre a szövegeket, én úgy másolom a számításokat a tábláról a füzetbe, nem gondolkodik az értelmén csak írja egyik oldalról a másikra. Nem jut el a tudatáig, hogy verseket, vagy újságcikkeket fordít le, ahogy azt sem gondolja végig, hogy milyen logika alapján fűzték össze a mondatokat. Így írom én is, amit diktál a Matektanár. Nekem sincs arról fogalmam, hogy mit mond, minden erőmet arra fordítom, hogy ne maradjak le, mindennek a füzetben kell lennie, különben leszid. Minden képletet pontosan leírok, de fogalmam sincs, hogy hogyan kell használni őket. A szüleim többször próbálták engedélyeztetni, hogy gépelhessek, mert akkor tudnám tartani az iramot. Mindig van valami nevetséges indok, hogy ez miért nem lehetséges. Sok tanárom elfogadta, hogy lassabb vagyok és megengedik, hogy lefotózzam a táblát, hogy otthon bemásolhassam, olyankor még a jegyzeteim is olvashatóbbak.A Matektanárom mindig arra hivatkozik, hogy akkor a többiek is ezt akarják majd és a végén senki sem ír soha semmit. Akkor, hogy lenne a kezünkben a matek? 

- Nekem már nagyon szépen a kezemben van. Ha a matek csak abból állna, hogy a lejegyzetelt képletekből sormintát csináljak, színötös lennék. Ha kell zárójeles gyökvonással kidíszítem a papírt. Arról fogalmam sincs, hogy ezeket hogyan használjam hiszen ahhoz hallani kellene a magyarázatokat.

A Tanárnő óra végén kiosztja a dolgozatokat. Ólom nehéznek érzem a levegőt. Kalapáló szívvel nézek a fecnire.

Kettes.

A Matektanár hangosan nevükön szólítva a rossz tanulókat elmondja, hogy többet kellene tanulni, mert nyakunkon az érettségi.

- Tanárnő, ha megadná az időhosszabítást jobban sikerülne - a levegő megfagy. Fejemet továbbra is lehorgasztva a szemem sarkából lesem ki volt az a vakmerő. A szemzugomban látom, hogy a legtöbb SNI úgy csinál mintha a padlón valami nagyon érdekes dolog lenne. Csak Máté néz egyenesen a Matektanárra.

- Miért engedjem, hogy te tovább csinálhasd, mint az összes többi?-kérdezi az cinikusan.

- Máté ne bosszantsd! Nem éri meg!

- Mert benne van a papíromban.- vágja rá a fiú magabiztosan.

- Te is tudod, hogy át kell menni másik terembe óra végén, nem vacakolhatsz még itt egy óráig.

- Ha gyorsan átmennénk a másik terembe, akkor megírhatnám szünetben.- kötötte az ebet a karóhoz Máté.

A Tanárnő orrlyukai kitágultak. Igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzni magam. Felkészültem a viharra.

- A tanár is ember!- mennydörögte. Én nekem is kell az a szünet! Nektek csak jogaitok vannak, kötelességeitek nincsenek! Mindig csak a baj van veletek! El tudod képzelni mennyi papírmunkát okoztok nekem! Nekem is szükségem van szünetre!

Máté megszeppenve elfúló hangon ennyit mondott.

- Néhányan lehúznak feladatokat.

- Egyéb királyi bánásmódot nem kértek?!- fújtatott a Tanárnő.- Nem 

fogok kivételezni veletek! Ezt elfelejthetitek! Ez mindnyájatoknak szól! Jöhet Anya, Apa sírni, de nem kaptok különleges elbánást! Megcsináltok mindent , mint a többi harminchat, fogykók!

A további szentbeszédet félbeszakította csöngő. Megkönnyebbült sóhajjal vágtatok ki az ajtón.

Nem értem Máté miért pattog. 

- Hatunk közül ő az egyik figyelemzavaros.. Biztos nem figyelt egyszer sem, amikor mi könyörögtünk az engedményekért.

Egy papírra sok nem létező dolgot lehet firkálgatni, rózsaszín póni lovat, mesét juhászról, akinek csillag ragyog a szemében. 

A mi papírunkra ezt a mesét firkálták: alanyi jogon jár az idő hosszabbítás. 

- Lilla, gyakoroltad tegnap a számolást?- kérdezi csípősen a Matektanár, miközben odaadja az újabb kettest. 

- Nem.- vágom rá gondolkodás nélkül. Hétvégenként tudnak csak velem tanulni a szüleim, ezért a többi tantárgyból előbb kell végeznem.

- Akkor mikor tanulsz?- a kérdést úgy köpi, mintha epét öklendezne föl.

- Hétvégenként.- dadogom ijedten. 

- Miért nem matekozol minden nap?- az orrcimpái ismét tágak, mint a támadni készülő bikának.

- Mert másra is tanulnom kell.- motyogom. Az ijedtségtől a hang elhal torkomban.

- Nem gondolod, hogy ha minden nap gyakorolnál jobb eredményt érnél el?- érdeklődött szarkasztikusan.

- Nem, akkor csak az összes többi jó jegyemet rontanám le, mert akkor azokat sem tudnám.- a szavak kijöttek. Legszívesebben a számra csapnék, hogy a mérgem kibukott belőlem.

Felkészülök a düh cunamira, de üvöltözés helyett csak azt kérdezi a tanár.

- Ha ennyire nem bírod ezt az iskolát, miért nem mentél kis létszámú osztályba?  

Mint egyes halálra ítélteket, elönt valami pimasz nyugalom.

- Azok olyanok mint az időhosszabbítás….- mielőtt befejezhetném az asztalához viharzik újabb dolgozat papírokért.- csak papíron léteznek.

- Röpdolgozat!- harsogja, mint a halálos ítéletet.- Mielőtt Máté, 

Fanni vagy bármelyik megszólalna nem nincs kivételezés! Nektek is ugyanazt kell teljesíteni, mint mindenkinek! Gyerekek, ne legyetek fogykók! Tíz perc azon a félbehagyott vackon nem oszt nem szoroz. Vagy tudjátok vagy nem. 

A szüleim rengeteget vitáznak az iskolával. Egyik bizottsági szervtől megyünk a másikhoz. Néha úgy érzem, olyan sok papírom van, hogy ha egymásra pakolnánk őket a kupac egymagas lesz velem. Azok a papírok az egész életem. Anya nevetve jön az újabb papírral. Nem számít mit tesz a Matektanár meg kell kapnom az idő hosszabbítást. 

Eljön a nagy nap. Nem tudok aludni. Úgy érzem a folyosón nem a lépteim, hanem a szívem dobbanásai visszhangzanak. Leteszik elém a papírt. Elszorult torokkal olvasom a feladatokat. Reszkető kézzel elkezdem az írást. A lap felénél járok, a többieknek most telik le az idő.

Az ügyeletes tanár jelzi, hogy nyugodjak meg még van időm. Amikor letelik az utolsó perc csodálkozva adom be a dolgozatot. Az összes feladatra jutott időm.

Remegve lépek a terembe. A matek érettségim az asztalomon van kiterítve. Minden erőmet összeszedem és rápillantok. A tagjaim összerándulnak. 

- Biztosan káprázik a szemem.- hitetlenkedve nézem az ötöst a papíron. Hiába forgatom, hátha fordítva nézem a kettest. Öt.

Karjaimmal csapkodva szökdécselek örömömben, nem érdekel, ki látja.

- Értjük, Lilla jó lett, de azért uralkodj magadon!- szól az örökre epéshang.- Látod, ez van ha tanulsz.

A mellettem elhaladó Máté arcáról is sugárzik az öröm. Mielőtt kirepülök a teremből, csak ennyit szólok hátra a vállam fölött.

- És ha megkapom a nekem járó időt.

SNI.= Sajnos Nagy szívás.  

Na jó nem. Pedig szerintem találó elnevezés lenne. Valójában azt jelenti Sajátos Nevelési Igény. Sokan úgy vélekednek róla, mintha csak a lusta, elkényeztetett gyerekek kapnának engedményeket. “A kerekesszékesekre is olyan hiábavaló rá üvölteni, hogy mindenki áll, te se ücsörögj!” Nekünk ezek a kedvezmények olyanok, mint a kerekesszék, csak általuk tudunk előre haladni. A többi SNI sem képes változtatni az állapotán. “Régen ilyen nem volt az iskolában.” Hát persze, hisz sok fogyatékos szegregált iskolába járt, illetve nem is járt. Tíz perc, a  tábla lefotózása, füldugó szünetben. Ezek olyan apróságok, ha a többi egészséges gyerek azt látja, hogy egy társuknak erre van szüksége, csak nem válnak ők ettől rosszabbá. 

Én ismertem egy osztályt, ahol mindenki elfogadta, hogy ilyen tanulók járnak velük iskolába. Magyarországon több mint százezer ilyen gyermek él. Nem lesz rosszabb senkinek sem attól, hogy ha nekik is megengedik, hogy  egyenlő eséllyel járjanak iskolába. 

 Más autisták rendszeresen írják, hogy az ünnepekre inkább stressz forrásként, mint élvezetes eseményként tekintenek. Ezt a bejegyzést azért írom, mert én autistaként is élveztem őket, de nem azért, mert kivételes vagyok, inkább sikerült nálam megtalálni az egyensúlyt, hogy az ünnepély leglényegesebb részei is meg legyenek és nekem se legyen túl sok.  

A húsvétról rengeteg vicces és kedves emlékem van. Elég rossz olvasni a felnőttként diagnosztizáltaktól, hogy mennyi kellemetlenségben volt is, meg van is részük miatta. Nagyon szeretném, hogy más autistáknak is ilyen élvezetes legyen inkább az ünnep. Azért választottam kifejezetten ezt az élményt, mert a legtöbbször arról írok mennyire más voltam, mint a többi gyerek. Ez az élménybeszámoló egy neurotipikus szájából is elhangozhatna. Kivételesen a tippeket előre írom, mert nagyon hosszú lett a történet, ugyanis tényleg egy nagyon kedves emlékemet írtam le ide.

Dolgok, amik nekem segítettek:

- Mindig felkészítettek előre a szüleim. El mondják a verset és rám fújják a parfümöt. 

- Mindig választhattam, melyik testrészemet érheti parfüm.Én csak a csuklómat engedtem és semmi mást.

-Tartsátok tiszteletben, ha az autista lány nem akarja, hogy meglocsolják, ne erőltessétek, ha nem szeretné!

- Ha megengedi, kérdezzétek meg hova szabad! Csak oda fújjatok parfümöt , ahol megengedi és csak oda! Nincs csak egy kicsit még ide, vagy oda!

- Locsolást parfüm helyett vízzel és csak picit. A szüleim ezt az óvónőkkel is megbeszélték, ezért a fiúk bent is csak vízzel csinálhatták. 

- Sok autista írta, hogy azért is nem volt buli ez az egész, mert a hozzátartozóik, tanáraik mindenképp be akarták mesélni nekik, hogy a nyuszi hozta a csokit. Az autista gyerekek sok olyan tényt tudhatnak, amit a kortársaik nem(ez, persze fordítva is igaz) például én közöltem a fogorvosommal, mikor az fogakat tönkretevő gonosz manókról próbált beszélni, hogy nem kell ilyeneket mondania, tudom mi az a baktérium.

Nem kell mindenáron a húsvéti nyúlhoz ragaszkodni. Én akkor is élveztem az édesség vadászatot, amikor tisztában voltam vele, a tanárok rejtették el őket.  

- Néhányan arról számoltak be, akaratuk ellenére kényszerítették őket játékra.  Én pont azért élveztem azokat a játékokat, amiket leírtam a történetben,  mert választhattam, mennyire szeretnék részt venni bennük, amikor meg elfáradtam elvonulhattam játszani a magam módján.

- A tojáskeresés az első alkalommal még feszült lehet, próbáljuk el az autista gyerekkel kisebb térben. Én a lakásban játszottam először ilyet. Könnyítésképpen még térképet is kaptam.

- Nem volt különleges menü. Ugyanaz volt az ebéd, mint máskor. Ha mindenképp elengedhetetlen az ünnepi lakoma gondoskodjatok róla, hogy az autista gyerek tudja enni a szokásosat. 

- Az ünnepek előtt autista gyerekkel ne menjetek nagy bevásárlásra!

- Ne kelljen az autistának vásárba, körmenetbe menni, ha nem akar

- Az autista locsoló fiúkat engedjük előre, hogy ne akkor kelljen locsolni, amikor már valakin túl sok a parfüm.

- Az autistának legyen helye elvonulni a buli alatt, hogy pihenhessen kicsit.

- Tudom furcsán hangzik, nekem a rajzfilmek is segítettek a felkészülésben. A TV-ben a különféle rajzfilmekben rendszeresen mutattak be húsvéti szokásokat. Amikor láttam, hogy a kedvenc mesehőseim miféle tevékenységekben vesznek részt, én is ki szerettem volna próbálni őket. 

- A legfontosabb kezdjétek kicsiben! Ha valamitől nagyon kényelmetlenül érzi magát az autista hozzá tartozó, ne erőltessétek! Ne feledjük, mindegyik autista más! Mindegyikük mást talál szórakoztatónak. Én szerettem a édességeket keresni, mert nagyon édesszájú vagyok, de a szintén autista testvérem nem is szereti a csokit. Soha egy falatot sem evett. Neki az tetszett, hogy olyan lehet, mint Dóra a felfedező.  

 Eljött a nagy nap. Mindjárt itt a tavaszi szünet. 

 Ma nincsenek tanórák, és korábban is megyünk haza. Verdesek a kezemmel, mint egy madár olyan izgatott vagyok. Eszembe jut, hogy az Osztályfőnök ezt nem szereti, ezért előkeresem a rajzfüzetemet, mert Anya azt mondta, próbáljam ezzel lefoglalni a kezemet, hogy ne bosszantsam a tanáromat. 

Ezen sokat szoktam gondolkodni, hogy a suliban miért nem engedik meg, hogy örüljek dolgoknak. Igyekszem is titokban tartani, ha boldog vagyok, mert jó jegyet szereztem, nehogy megint leszidjanak.

 Eszternek az volt az elmélete, amikor megkérdeztem tőle, miért udvariatlanság örülni, sokan azért lesznek tanárok, mert utálják a gyerekeket, ugyanis tanárként kínozhatják őket.

Egyetlen dolog miatt idegeskedek, bármennyire is próbálok nem gondolni rá. Az Osztályfőnök kitalálta, hogy minden fiú hozzon be parfümöt, hogy meglocsolhassák a lányokat. Már a gondolatba is beleborzongok, ez nekem túl sok szag. Anya sokszor mondta, hogy szóljak bátran a fiúknak, hogy csak kezemre tegyenek, mert az messzebb van az orromtól és könnyebben le tudom mosni szünetben. Én nem a fiúk miatt félek, a nagyon piszkálódósakat (ez rendszertani kategória volt az osztályban) leszámítva a többiek megteszik. Én az Osztályfőnöktől tartok. Több dologról jeleztem az osztálytársaimnak, hogy ne csináljanak velem valamit, mert nekem fáj, de ő rám szólt, hogy nem vagyok hercegnő, nekem is azt kell csinálni, mint a többieknek.

Ahogy tolltartóm után tapogatózom a kezembe akad valami szacskó. Meglepetten kiveszem. Uzsonna. Anya tudja, hogy ma korábban végzünk, de biztos ami biztos mindig rak el nekem tízórait, ha mégis megéheznék.

 Rajzolás közben igyekszem szájon át lélegezni. A fiúk úgy döntöttek a parfümös üvegek tökéletes vízipisztoly pótlékok. Néhány lány is csatlakozott hozzájuk. A teremben olyan szag van, mintha felrobbant volna egy parfümbolt.

- Legközelebb mondom Anyunak, hogy az uzsonna mellé tegyen gázálarcot. Anyát ismerve biztos tud szerezni egyet.

Sose szerettem hajat mosni, de elhatározom, kivételesen megkérem rá Anyát. 

- Jön a Tanár!- kiabál az őrszem. 

Mindenki a helyére fut és igyekszik úgy tenni, mintha fogalma se lenne hogy keletkezett tócsa a tábla előtt. 

- Osztály, vigyázz!- ordít az osztályfőnök. Mindig küzdök, hogy ne fogjam be a fülemet, amikor kiabál. Mint mindig, ráncolja a homlokát.

- Mi történt itt?- mindenki lefelé néz. Azt tudom, hogy a felnőttek nagyon rosszul hallanak és látnak, (nem fájnak nekik a zajok és nincsenek rosszul bizonyos ételek látványától) de van egy olyan érzésem, hogy a szaglásuknak semmi baja.

- Peti kezdte!

- A Dani locsolt le!

- Azt mondta, olyan vagyok, mint egy lány, megérdemelte!

A dörgő szidás alatt nagyon szerettem volna rossz gyerek lenni, hogy befoghassam a fülem, de udvarias gyerek olyat nem csinál.

- Miért kellet a spinosaurusnak kipusztulni? Most igazán megehetné egy az Osztályfőnököt.

- Előbb közösen elmondjuk a verseket! Aztán a fiúk meglocsolják lányokat. Utána gyülekező a folyosón! Kimegyünk az udvarra csendben! Ott mindenki megvárja, hogy az Igazgató elmondja az instrukciókat! Van kérdés?!

- Tanárnéni az enyém kifogyott.- szólalt meg szégyenkezve Peti

- Csak akkor beszélj, ha szólítalak! Még valaki?!

- Szinte az összes kéz felemelkedett. 

Féltem, hogy nem jutunk ki időben, mert elég sok idő elment azzal, hogy a fiúk újra töltötték a wc-ben az üvegeket.

Legvégül csak a verseket mondtuk el, a fiúknak nem maradt ideje hivatalosan meglocsolni minket. Az Osztályfőnök végig morgott a folyosón, hogy még erre sem vagyunk képesek. Én nem tudtam ezzel az állásponttal egyetérteni. A szag alapján mindenkit sikerült meglocsolni. Még az a furcsa, hosszú zöld levelű, mindig szagtalan növény (néhány osztálytársam szerint csak műanyag) az ablakban kivételesen virág illatot árasztott.

Én nem féltem, hogy el fogok hervadni, de most már tanároknak attól sem kellett tartania, hogy táblával vagy a padokkal ilyesmi történik.

 Kifele menet igyekeztem befogni az orromat. Csak akkor mertem ismét normálisan lélegezni, amikor kiértünk a friss levegőre.

- Figyelem!- kiáltott az Igazgató. - Kivételesen az emeletet leszámítva az összes terembe bemehettek. Először mindenkinek be kell kapcsolódnia egy tevékenységbe. Választhattok, hogy Marcsi nénivel festetek tojásokat, Bori nénivel oldotok meg németül rejtvényeket ötösért, vagy pedig kertészkedni segítetek torna ötösért. A kifestett tojásokat haza is vihetitek, megmutatni a szüleiteknek. Ha végeztek kaptok a kézfejetekre egy pecsétet, innen tudja a többi tanár, hogy végeztetek. Ezután szabad foglalkozás. Játszhattok az udvaron, vagy kereshettek édességet.

Erre nagy zsibongás támadt. Az Igazgató elmosolyodott.

- Elfelejtettem megemlíteni? Az összes teremben, a folyosókon, és az udvaron is rejtettünk el édességeket. A barátaitokkal és egyedül is kereshetitek őket. 

Hatalmas üdvrivalgás fogadta a bejelentést. 

Marcsi nénihez kocogtam. Hiába futottam így is várnom kellett, hogy valaki befejezze, mert nem jutott elég szék. Kicsit ideges voltam, hogy viszek egy törékeny tojást haza, de rájöttem, fölösleges. Műanyag tojások voltak, a Petiék később még dobálták is őket.

- Ne kapkodjatok!- figyelmeztetett Marcsi néni.- Nem elég, ha egy színűre befestitek. Csak akkor kaptok pecsétet és mehettek játszani, ha rendesen elvégzitek a feladatot.

 Izgulok. Szeretem a tojásfestést, és nagyon igyekszem, hogy szép legyen amit csinálok, de valamiért sokkal ügyetlenebb vagyok, mint a többi gyerek. Nem tudok se olyan szépen rajzolni, se úgy írni, mint ők. Hiába igyekszem.

- Nagyon szép lett, Lili.- dicsér a Tanító Néni.- Jár a pecsét.

- Köszönöm!- kiáltok boldogan. Egy pillanatra elfelejtek jó gyerek lenni és kicsit repkedek a kezemmel, de rögtön észbe kapok. Szerencsére Marcsi néni nem lesz mérges. Mindenről megfelejtkezve rohanok körbe az udvaron, majd be a folyosóra. Alig bírom kivárni, hogy az ellenőrnek kinevezett felsős lecsekkolja a pecsétemet. Sikerül többet is találnom mielőtt túl nagy lesz az édességre vadászók tömege.

Visszamegyek a kedvenc helyemre, ahol egy kicsit egyedül lehetek.

- Kár, hogy túl sokan vannak, hogy visszamehessek a terembe. Olyan buta vagyok. Ha eszembe jutott volna berakni a csokikat a táskámba gyűjthetnék köveket is.      

 Sose értettem Anya miért bosszús a kőgyűjteményem miatt. Ő is, apa is még a nagyszüleim is azt mondják mindig mindent gyakorolni kell. Muszáj gyakorolnom arra, amikor felnőttként hobbi paleontológus leszek. Mert folyton nem tudnám csinálni, ezért lesz csak hobbi. Az ásás nagyon egyszerű, a homokozóban mindig hatalmas lyukakat ások, de a sok utazás kifáraszt, nekik meg sokat kell utazni és a filmekben olyan sokszor kezet fognak egymással, én meg nem szeretem, amikor idegen emberek hozzám érnek.  

Ráadásul a Scooby Doo-ban és a Spongyabobban ist azt mondták, ha egy gyűjtemény régi, akkor lehet, hogy sokat fog érni. Lehet, hogy mire annyi idős leszek, mint Dagobert bácsi, annyi pénzem is lesz a kövekből.

- Lili! Lili!- a hang irányába fordulok. Eszter fut felém, kezében a tojásommal. Oda nyújtja nekem az alkotásomat.

- Marcsi néni szólt, hogy ezt nála felejtetted. Te is találtál csokit?

Felelet helyett büszkén megmutattam a telerakott zsebemet.

- Hogy te mit hagytál ki! Az egyik felsőst rajtakapták, hogy csokit lop. A Bori néni vette észre.- tényleg sajnálom, hogy ezt kihagytam. A felsősök magasabbak, mint Bori néni, de amikor leszidja őket, úgy összehúzzák magukat, mintha tangóharmónikák lennének. Elég vicces látvány.   

- Nem akarsz velünk játszani?

- Bocsi, túl sok volt a zaj, elfáradtam.

- Akkor szia!- kiáltotta és már el is rohant.

Nézem a gyerekeket, akik játszanak vagy beszélgetés közben csokit esznek.

Szétnézek. Nincs madár. 

- Nem csicsergik el Anyának, hogy rosszalkodtam. Egy csokiból nem lehet probléma. Milyen kicsi volt, egy második nem árthat. Ahogy Papa mondja, “három a magyar igazság”. Ez mintha töltve lenne valamivel, úgyis csak ki fog fojni.

Megkönnyebbülten vágtatok Anyához. Nem látszik bosszúsnak tehát még nem tudja. Kicsit megijedtem mikor megláttam az egyik tollast a kocsik között, de úgytűnik, nem kapott rajta.

- Minden rendben volt? Nem volt baj a locsolkodással?

- Az Osztályfőnök kiabált csak miatta a többiek élvezték.

- Milyen szagod van? Hazamegyünk ne ülj a kanapéra, hanem fürödj meg! Nem merted mondani, hogy csak a kezedre?

- Nem volt rá szükség.

- Az uzsonnát megetted?

- Nem.

- Akkor az jó lesz vacsira.

- Nem vagyok éhes.- Mindig így nyomta a hasamat a biztonsági öv?