Az autizmus fő tünetei közé tartozik, hogy az érintett nem tudja, vagy csak nagyon nehezen tudja felismerni mások érzéseit.

Ez az, amit az internetes oldalak az elsők között emlegetnek az autizmus kapcsán. Arra ritkábban térnek ki, hogy a neurotipikusok is nehezen találják el az autisták érzéseit.

 A szakszövegek gyakran kitérnek arra, hogy “az érintettek nem, vagy nem a megszokott módon fejezik ki az érzelmeiket.” Általában nem taglalják, hogy ez mit jelent.

Ez a mindennapokban rengeteg konfliktushoz vezet. Mert a sajátságos érzelemkifejezésünk miatt félreértik a szándékainkat.

Életem egyik legjobb napját is egy ilyen élmény szülte. 

A nagy “esemény” azzal kezdődött, hogy a tanárok kötelességüknek érezték elmondani nekünk, hogy ne higgyünk el mindent, amit az interneten olvasunk. Ezzel nincs semmi baj, szerintem is fontos errőltájékoztatni a gyerekeket.

A probléma ott kezdődött, hogy én, mint sok autista rendelkezek speciális érdeklődési területekkel.

Ez azt jelenti, hogy bizonyos témakörök iránt rajongok, mindent tudni akarok róluk. Emiatt rengeteg tanulmányt olvastam az interneten, és tudni akartam, hogy ezek az érdekes tények igazak-e. A tankönyveket hiába bújtam át nekem az kevés volt.

Én úgy voltam vele, hogy megkérdezem a tanáromat, akinek ilyen irányú a végzettsége. Akkoriban úgy gondolkodtam, mivel ő egyetemet végzett, nyilván olvasott olyan könyveket és hallott olyan magyarázatokat, amiket én nem. 

 Ezért jelentkezve, nem bekiabálva rengeteg kérdést tettem fel. Igyekeztem mindig türelmesen kivárni azt a részt, hogy “van kérdés”, de sajnos nem mindig sikerült. Ha a tanárom ajánlott volna egy ilyen témával foglalkozó könyvet, boldogan elolvastam volna. 

Az egyik alkalommal nem választ kaptam a kérdésemre, hanem egy kérdést: “Megtartom-e helyette az órát?”

Most már tudom ezzel arra akart célozni, hogy hallgassak el. Én ezt akkor nem értettem, ezért felidéztem a tankönyv milyen sorrendben haladt, felálltam a helyemről, felnéztem, hogy lássa nem lesek. És pontról pontra elmondtam a témakört olyan dolgokat is hozzáfűzve, amikre nem tért ki a könyv. Hangsúlyoztam az osztálynak, hogy tudom, ez nincs benne, de az életben sokkal többet kell tudni, mint amit a tankönyvekben írnak.

Amikor végeztem csak ennyit kérdeztem reménykedve: “Jól csináltam?”

 Anya annyira csodálkozott, amikor meglátott az ajtóban, mert nem szerettem suliba járni, aznap viszont ugráltam a boldogságtól. Nevetve meséltem mekkora megtiszteltetés ért. A tanárom elégnek

látta a tudásomat ahhoz, hogy megtarthassam helyette a tanórát.

Nem tudom mi játszódhatott le tanáromban, de szidás helyett még órai munka ötöst is adott.

Nagyon nehéz volt nekem az iskolába járás, de ennek a tanárnak mindig jókedvűen ültem az óráin.

Anyáék persze később elmagyarázták, hogy ez szarkazmus volt, de nekem bearanyozta a napomat. 

 Sok ilyen emlékezetes félreértés történt az iskolai éveim alatt, azért választottam ezt, mert sokan említették, hogy a tanárok nagyrészének nincsen autizmus irányú végzettsége. Ez a tanár, akiről itt írtam nyugdíj előtt állt. Egyszerre ballagtunk el az általános iskolából. Semmilyen gyógypedagógiai képzéssel nem rendelkezett.

Csak elfogadta a furcsaságaimat. Elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Csak annyi kérése volt hozzám ezután az óra után, hogy ne órán tegyem fel a kérdéseimet, mert időben le kell adnia a tananyagot, hanem írjam össze minden óra előtt azokat a kérdéseket, amelyek a legfontosabbak számomra és óra után szán rám néhány percet. Megértette, hogy én nem pimaszkodni szeretnék vele, hanem tényleg ennyire érdekel a tantárgya.