Ó, halk menedék, suttogó csönd,
te apró őr, ki világot ölelsz,
zúgó tengerben szelídített örvény,
szárnyad rejti a harsogást.

Velem vagy, mikor a világ kiált,
árnyékot festesz a lármára,
minden zaj egy könnyű porszem,
ha szíved szövetét érzem.

De mi lesz, ha egy nap eltűnsz?
Ha elveszel a mindenség szélén?
Mint árnyék, amely eltűnik,
ha fényét feledi az éj.

Reszkető kezem tapogatna, keresne,
hol vagy, hol rejtesz nyugalmat?
A káosz újra belém szakadna,
s a csend többé nem talál haza.

Maradj velem, te apró, hű társ,
ne hagyd, hogy nélküled zúgjon a világ.
Ölelj, szoríts, míg létezésed érzem,
s a lárma örökre kint marad.

Made by Chat Gpt 

(Verset írni nem tudok. Elnézve ezt az alkotást az MI-nek sincs sok oka a büszkeségre.)

Így találkoztam a “leghűbb barátommal”.

- Lili, nézd! Anya kimutat az ablakon.- Látod? Ott a vár!

Bólintok. Felkészülök a megmérettetésre. Anya biztosan lefotóz mosolyogva a Nagyiéknak.

- Megint rossz helyre hozott ez az átkozott GPS!- füstölög Apa- Ez nem a jó parkoló.- Mint mindig, a készüléket most sem lehet meggyőzni arról, hogy eltévedt.

- Szerintem, kivételesen jó helyre hozott.- hümmög Anya. - Ott a tábla. Jók vagyunk.

- Akkor biztosan  nem csak a várat látogatók parkolnak ide.- dünnyög Apa.

- Ezt miből gondolod?- kérdezem.

- Nézz körül.- mutat a kocsi tengerre Apa.- Ennyien nem szoktak lenni.

Igaza van. Tele van a parkoló. 

- Most legalább nem a susnyásban kötöttünk ki!- nevet Anya és elindul bejárathoz. Ugrálva követem. 

- Kérnek program térképet?- kérdezi a jegypénztáros.

- Miféle program térképet?- kérdez vissza apa. 

- A Tatai Pataráról.- a pénztáros nyilván látta rajtunk, hogy fogalmunk sincs miről beszél, ezért gyorsan magyarázni kezdett.

- Minden évben a várostrom emlékére fesztivált tartunk. Vannak hagyományőrzők, zene, török kávékóstolás és még sok minden.

- Köszönjük, kérünk térképet.- Apa elveszi a felkínált papírdarabot és elindul.

Idegesen követem a szüleimet.

- Különleges nap! Erről nem volt szó! Nem így készültem! Olyan sokan vannak, és…. Van állatsimogató!

Mindenről elfelejtkezve odarohanok az egyik lóhoz, és elkezdem a fejét simogatni. Az először elfordul, biztosan kezdi unni a gyerek sereget, de meggondolja magát, amikor Anya megkínálja egy marék fűvel.

- Erre a kávé kóstolóra kíváncsi vagyok.- forgatja a térképet Apa.

- Én is, kezdjünk ott.- helyesel Anya.

- De én még simizni akarom a pacit.- ellenkezek.

- A kávé elfogyhat, a lovak viszont nem mennek sehova.- vágja rá Apa. 

- Később még visszajövünk, rendben?- kérdezi békítően Anya.

Lemondóan bólintok. Nem értem, miért őrül meg az összes felnőtt a kávéért. Olyan büdös. Rosszkedvemet fokozza, amikor rájövök, hogy át kell vágni az ember tömegen, hogy eljussunk a kávé standig.

Anyából jön valami zümmögésszerű hang, de elnyomja a moraj. Többször kiabálok, hogy nem értem mit mond. Úgy érzem magam, mintha emberekből álló tengerben lennék. Fojtogat a ricsaj hullám.

 Anya kellemetlenül közel hajol az arcomhoz.

- Azt kérdeztem, kell kürtöskalács?- tétovázok. Imádom a kürtös kalácsot, de a gondolat, hogy tovább kell menni a tömeg belsejébe iszonyattal tölt el.

- Kell, vagy nem kell?- kérdezi türelmetlenebbül Anya.

- Apa tud venni?- nyöszörgök.

- Nem nem nem. Nem én akarok édességet enni. Te is beállsz a sorba.

- Akkor inkább nem.- mondom elszontyolodva.

- Hála Allahnak! Győztünk!- rohan el előttünk kurjongatva egy jelmezes férfi.- Jöjjenek! Nézzék meg!-integet felénk.

- Menjünk.- fogja meg a kezemet Apa. Ha nem félnék, hogy elsodornak az emberek kitépném a kezemet a forró, nyálkás ujjak közül. Gyűlölöm, amikor megfogják a kezemet.

A férfi, aki egy tágas terület felé vezet minket folyamatosan magyaráz, de egy szót sem tudok kivenni. Úgy érzem a fülemben a hanghullámok őrjöngő darazsakká válnak. Gépiesen lépkedek a szúró zajban.

 A nyílt tér egy kicsit segít. Nem állnak körülöttem olyan szorosan az emberek. Vezetőnk bal kezével egy magányosan álldogáló, tervrajzokat tartó, kosztümös férfira mutat.

-Ott a  Mérnök úr fog előadást tartani a vár felépítéséről. 

Ezután másik kezével egy csapat puskát tartó férfi felé int.

- Amott megcsodálhatják az igazi lőfegyverek működését.

- Melyikre vagy kíváncsi?- fordul oda hozzám Apa.

Látom, hogy az emberek többsége a fegyveresekhez megy.

- A mérnököt szeretném hallgatni. 

Csatlakozunk a tervrajzokat tartó férfi körülálló csoporthoz.

Amikor az látja, hogy már nem jönnek többen leteszi a földre a papírjait és összecsapta a kezét.

- Na ne várakozzanak tovább. Először is tekintsék meg ezt a pici fecnit.- mondja, majd kiteríti vár teljes tervrajzát. Olyan nagy, hogy Anyáékkal kényelmesen elférnénk rajta. A tömeg elkezd kuncogni.

- A várat Luxemburgi Zsigmond király, akinek nincs köze a Burger Kinghez, építette, miután a Lackfi család ki lett innen paterolva. Mint láthatják- húzza végét a kezét az alaprajzon - az alapok L alakúak.-  a nyakamat nyújtogatva közelebb lépek, hogy lássam hova mutat. Megnyugodtam. A tömeg nagyrésze a zajjal együtt elvonult, mintha még lélegezni is könnyebb lenne. Bár csak azért akartam, hogy erre jöjjünk, mert sokkal kevesebb az ember, de elkezdett a dolog érdekelni.

Rajtam kívül még pár gyerek közelebb sétált. Szerencsére a felnőttek hátul maradtak, ezért mind láthattuk miket mutogat a mérnök.

- Mi sem példázza jobban, hogy akkoriban nem igazán boldogultak a betűkkel, minthogy az L alapra U alakú várat építettek. Jó, hogy nem nekem kellett.

Minden figyelmemet az előadás kötötte le. Egy pillanatra fel sem fogtam, hogy miért öntött el a fájdalom. Hullámokban jött. Mintha forró savat öntöttek volna a fülembe. Zokogva markolásztam a füleimet, nem tudtam eldönteni, hogy elzárni akarom a hallójárataimat, vagy kitépni a robajlást belőlük. 

Végig síkítottam, amíg Apáék távolabb vezettek a lövöldözéstől.

- Nem lehet veled sehová se menni!- morgott Anya.- Semmit sem lehet veled végig nézni!

- Úgy tűnik abbahagyták.- fordult a tömeg felé Apa. Ekkor kurjongatás kíséretében ismét lőni kezdtek.

Még ebből a távolságból is be kellett fogni a fülemet.

- Mindjárt vége az előadásnak, menjünk vissza!- nógatott Anya.

- Nem!- tört ki belőlem a rekedt sikoly.- Nem akarok! Nagyon fáj!

- Ennyit ki kell bírnod!- korholt Anya.- A világ mindig is hangos lesz muszáj valahogy kibírnod.

- Nem akarom!- zokogok.

- Ez most azért van, mert a tv-t  akarod bambulni. Figyelmeztetlek, ha miattad haza kell menni, akkor se nézheted! Az is hangos.

A fájdalomtól való rettegést átvette a harag. Utálom, amikor felnőttek ezt csinálják, mindig a számba adják, hogy ezt vagy azt akarom elérni, amikor ilyeneket csinálok. Nem! Azért viselkedek így, mert fáj! A többi gyereknél nem csinálják ezt! Csak amikor nekem fáj. Amikor múltkor megharaptam Esztert senki se mondta, csak azért jajgat, mert extra cukrot akar. Elfogadták, hogy azért sír, mert fáj neki. Pedig nem is tudok akkorát harapni. Nekem miért nem hisz nekem soha senki?

- Miért mérgesek Anyáék? Nem én akartam idejönni! Én csak várat akartam megnézni nem ezt.

Anya a haza úton végig morog. Csak szokásos dolgokat mondja. Eszterékkel bárhova lehet menni, velem sehova, elege van az állandó hisztikből stb. Nem is figyelek rá, miközben a homlokomat az ablaknak támasztom.

Ezek azok a pillanatok, amikor olyan irigy vagyok a Papára. Olyan jó neki, hogy süket.

- Hogy lehet egy gyógyszertár ilyen hangos?- morfondírozok a sorban.- Miről beszélgetnek ilyen hangosan?

Sajnos nem jövök rá a megoldásra, annyira összefolyik a zaj, hogy egyetlen egy szót sem tudok kivenni.

Fizetés után Anya kezembe adja az egyik dobozt.

- Próbáld ki!- utasít.

- De én nem vagyok beteg.- nézek rá meglepetten. Ekkor megfordítja a dobozt a kezemben, hogy el tudjam olvasni a feliratot. 

Zajszűrő füldugó. 

- Létezik? Azt hittem, csak a mesékben van.

Kinyitom a dobozt. Kicsit megriadok, amikor meglátom, hogy a füldugók az egyik bombára emlékeztetnek A Tom és Jerryből.  Összeszedem a bátorságom és beteszem őket a fülembe, és akkor….semmi.

A hang tenger csak távoli morajjá szelídült. Hitetlenkedve kiveszem az egyik füldugót. Rögtön visszatér a zaj orkán. Gyorsan visszadugom a fülembe.

- Élvezzék Ázsia sokszínű világát!- búcsúzik a pénztáros.

- Nézd, Lili, bunyóznak!- mutat Apa az egyik színpadra.- Megnézzük?- bólintok.

Két férfi harcol. Mindketten egyforma fehér ruhát viselnek csak az egyiken citrom a másikon narancssárga színű öv van. 

- Az övek színe a tapasztalatot jelzi.- magyaráz a hangosbemondó.

Az egyik férfi felkiált. Gyorsan a fülemre tapasztom a kezem. Érzem, hogy valaki megütöget hátulról. Megijedek. Azt hiszem azt akarják, hogy engedjem el a fülemet, de amikor megfordulok Anya csak a füldugó tokot csúsztatja a kezembe. Gyorsan beteszem a fülembe. Innentől végig a harcra tudok koncentrálni.

Egy idő után két fél meghajol egymás előtt, majd a közönség előtt és lesétálnak a színpadról.

- Most pedig hallgassák meg a taiko dobok hangját. Hatalmas dobokat visznek föl a színpadra. A szívem a torkomban dobog. A pánik rohamnak a dobolás vet véget. Pontosabban a meglepetés, hogy most először nem érzek fájdalmat.

- Elmenjünk, Lili?- kérdezi Anya.

Megrázom a fejem.

- Nem kell. Tetszik a zene.

Azoknak a szülőknek ,akinek ilyesmivel küzd a gyereke javaslom próbáljanak ki a zajszűrő eszközökből pár típust. Nem csak a pillanatnyi fájdalmat szünteti meg, de kevésbé lesz tőle a gyerek fáradt, mert nem telítődik annyira. Én még az iskolát is így jártam végig.

Mielőtt rájöttek, hogy szenzorosan érzékeny vagyok a zajra, sehová se lehetett elvinni dühkitörés vagy sírás nélkül. Mióta van füldugóm rendszeresen járunk moziba, színházba még a Tatai Patarán is többször voltunk. Ma már, szinte sehova sem megyek a füldugóim nélkül.

Szerintem a zaj érzékenyek legjobb barátja nevet is megkaphatná.