Annyit "mondanék" még elöljáróban, hogy minden történet igaz, és velem történt meg, amit leírtam eddig a blogon, csak a neveket változtattam meg, vagy nem tűntettem fel. Ehhez a fejezethez direkt nem írok életkort, hogy mikor történt velem, mert nem szeretnék senkinek se bajt okozni. Illetve még annyit, hogy a szüleim rengeteg helyre hordtak fejlesztésre, ha másik fejezetben említem, hogy részt vettem ilyenen, nem mindig az itt leírt hölggyel "zártak össze".
A tanárnőm, lelkesítő mosollyal közli velem, amit Marcsi néni korábban is mondott, ő neki nincs hivatalos auti specialista papírja, ráadásul túl sok intézményt kell látogatnia, ezért én és még néhány autista tanuló átkerülünk az új fejlesztő pedagógushoz.
- Kedves, édes, aranyos, megértő nő. Biztosan kedvelni fogod Lili.- lelkendezik Mili néni.
Udvariasan bólintok, hogy jelezzem tudomásul vettem. Mostanra megtanultam, hogy a neurotipikusoknak minden egyértelmű tényt jelezni kell.
A tanárnő bátorítóan elmagyarázza hová kell mennem. Ekkor derül ki számomra, hogy egy órával tovább kell bent maradnom az iskolában. Ez dühít. Marcsi néni mindig a leghangosabb, legkevésbé fontos tanórákról hozott el, a tanárok tiltakozása ellenére, hogy ne merüljek ki.
- Mindegy. - elhessegetem a gondolatot miközben az eldugott terem felé lépkedek. - Most megismerkedem vele, Anya később írhat neki.
Ez a gondolat megnyugtat, mély lélegzetet veszek és belépek a terembe. A helységben csak két kölyök van, a fejlesztő pedagógus még nem ért be. A teremben ülő két gyereket már ismerem. Elemér, még nálam is csendesebb. Én beszélek azokkal akiket ismerek, ő azonban csak bólogat vagy a fejét rázza. Korához képest okos, a logikai fejtörőket és matek feladatokat ránézésre megoldja. Marcsi nénitől hallottam, hogy a szülei azt tervezik, hogy előbb viszik gimibe. Géza hármunk közül a legsúlyosabb, szinte mindenből föl van mentve, sok mindent el kell neki magyarázni.
Elemér, mint mindig a saját magának kinyomtatott matek példáit oldja lábrázva, Géza egy játékautót tart fejjel lefelé és a kerekét pörgeti.
Leülök a megszokott helyemre és olvasni kezdek. Az ajtó nyikorgás és magassarkú kopogás szakít félbe. Felnézek. Hosszú sötét kardigán, olyan vastag smink, mintha a teljes arca gyerek ujjfestés volna, jókora drapp színű táska. Senki sem hagyja teljesen abba a számára megnyugtató tevékenységet, de mindenki feszült csendben figyeli a jövevényt.
- Álljatok föl!- harsan szigorúan. Az éles hangtól egyszerre rándulunk össze és ugrunk talpra.- Szűcs Ibolya vagyok, de szólíthattok Ibolya néninek. Jobban örülnék, ha magáznátok.
Kinyújtott karral Elemérhez lép. Mindenki szoborként nézi.
- Na!- mordul a nő a fiúra.- Mutatkozz be!
- Elemér.- a válasz, mintha megrekedne a torkában, a gyenge hang arra emlékeztet, mint amikor az ember, hogy ne zavarja a családja alvó tagjait annyira lehalkítja a televíziót, hogy folyamatosan koncentrálnia kell, hogy értse, miről társalognak. Kezeit, hogy ne stimmeljen, összekulcsolja a háta mögött.
- Ne légy udvariatlan!- parancsolja Ibolya néni.- Rázz velem kezet!
Az idegességtől kígyóként tekergő ujjait a nő kezébe nyomja.
Az ismét kinyújtja a kezét és a maga elé távoli tekintettel meredő Gézához lép. Szikrák kezdenek pattogni az elmémből.
- Kezet kell vele fogni! Miért?- enyhe borzongással figyeltem a várakozón kinyújtott karú nőt. - Egyesek nem tanulnak semmiből! Miért kell erőltetni amikor látja, hogy ez nekünk rossz érzés?
A fejlesztőn látszik, hogy kezd ideges lenni.
- Mire vársz?!- Géza olyan mint aki álmából ébred, úgy méregeti az elé nyújtott kezet, mintha most venné észre, hogy áll előtte valaki. Ha nem arra koncentrálnék, hogy uraljam a tikkelésem és felkészítsem magam a rám váró érintésre és az azt követő kommunikációra, sajnáltam volna a fiút. Tudom, milyen érzés, amikor kihúznak abból a kellemes, pihentető transzból, mikor a belső világodban lebegsz. Sokszor viccesnek is tartom az ellentmondást, hogy hármunk közül velem, az osztály legcsendesebb tanulójával, lehet a legjobban kommunikálni.
- Fogd már meg a kezem!- sípítja a nő. Géza elmosolyodik és finoman összekulcsolja a kezét a nőjével, és csak tartja.- Rázdd meg!
A gyerek durván megrángatja a végtagot. A fejlesztő arcán a bosszúságot felváltja a fájdalom.
- Hagyd már abba!- visítja.
A fiú azonnal elengedi. A pedagógus egy pillanatig a csuklóját dörzsöli, majd felém közeledik. Értetlenül nézem, hogy egy perc múlva ugyanúgy közeledik hozzám, ahogy a fiúkhoz. Az orromat megcsapja a verejték és egy túl édes parfüm márka szaga. Lenyelem a döbbenetem a nő makacsságán és megrázom a kezet. Az izzadságtól nyálkás bőrről rám ragadnak a szagmolekulák. Legyűröm a kényszert, hogy a tenyeremet a ruhámba töröljem. Az iskolában dolgozókkal próbálok mindig tisztelettudóan viselkedni.
- Lili.
- Ismeritek egymást?- kérdezi barátságtalanul.
- Havonta egyszer közös a fejlesztő óránk.- felelek a pulóverem madzagját gyűrögetve.
- Csak havonta egyszer tartottak nektek fejlesztést?
- Nem. Hetente egyszer volt mindenkinek fejlesztés.- magyarázok a többiek helyett.- Csak havonta egyszer van olyan időpont, amikor mindenkit elengednek a tanárok.
- Értem.- a hang továbbra is nélkülözött minden kedvességet. A fekete kardigános kéz egy pillanatra eltűnt a hátizsákban, majd nagy köteg papírt vett elő. Ezeket elosztja hármunk között.- Ezeket töltsétek ki, hogy felmérhessem, hogy álltok.
Megnézem a papírokat. Összesen hat oldal, a legtöbb kérdés karikázós, vagy olyan amire csak egy szavas választ kell írni.
Leírom a nevem, a korom és, hogy melyik osztályba járok.
Az első lapon két nagy rajzolt kéz van, hozzájuk a kérdés “Melyik a jobb kéz?”
A következőben el kell dönteni, hogy a kisebb rajzolt kezek jobbra vagy balra mutatnak-e.
Utána egy sor maciról kell eldöntenem, hogy melyik kezét és melyik lábát emeli föl, ha szemben áll velem.
A következő lapon alsós matek pl.: két számjegyűek összeadása, kivonása, szorzótábla. Már a második lap alján járok, amikor a fejlesztőpedagógus hangja végig dörög a testemen. Meglepetten felnézek.
- Géza, miért nem csinálod a feladatot?!
- Mert nem mondta, mikor kezdjem.
- Csináld már! A többiek mindjárt végeznek!
- Mivel írhatok a lapra?- ha nem használna kérdőszavakat a hangja monotonitása miatt nem lehetne megállapítani, hogy kérdés vagy megállapítás, amit mond.
- Nem érdekel! Csak csináld már!- a fülem kezd sajogni az állandó rikácsolástól. A fiú lassan válogat a ceruzái között, többet megérint, mire kiválaszt egyet.
A harmadik teszt csupa alapműveltségi kérdés pl.: “Ki írta a Rómeó és Júliát? Ki fedezte föl Amerikát?”
Amint végzek szokásomhoz híven eltolom magamtól a lapot, hogy jelezzem nem áll szándékomban puskázni és folytatom az olvasást, amíg a barátságtalan hang félbe nem szakít.
- Kisasszony, csináld végig rendesen a feladatot!
- Már kész vagyok.- felelem.
- Nyolc perc sem telt el! Biztosan összecsaptad!- a rekedtes hang kezd egyre jobban dühíteni. Tudom, pedagógus miatt nem érdemes ilyesmin dühöngeni. Megszoktam, hogy sokan rosszul reagálnak a különcségeimre, de a legtöbben miután jobban megismernek, el szokták engedni őket.
- Nagyon egyszerűek voltak a feladatok.- magyarázom.
- Légy szíves nézd át őket még egyszer!- a hangjában számomra érthetetlen él van.- Biztos vagyok benne, hogy van bennük hiba.
- Én pedig biztosra veszem, hogy nincs.- mély levegőt veszek, hogy megnyugtassam magam. - Ne csinálj konfliktust az első órán! Csak nézd át őket!
Az összes lapon át futok, de nem találok semmit, ezért visszateszem őket az asztalra.
- Úgy értettem olvasd végig az egészet, ne csak vess rájuk egy pillantást!- egyre mérgesebb vagyok.
- Végig olvastam mindent.-felelem. Nem tudom, hogy érződik-e szavaimon a növekvő harag.
- Ennyi idő alatt végig olvastad?-bólintok.- Engem csak ne nézz hülyének! Képtelenség, hogy három lapot ennyi idő alatt végig olvass!
Most először kezd felsejleni a hangból kiszűrődő maró gúny.
- Ennyi idő alatt bárki kiolvassa.- vágok vissza. A dühtől vörös gőzök áramlanak előttem. Az egész testem megfeszül. Minden energiámat arra fordítom, hogy még véletlenül se emeljem fel a hangom.
Olyan hirtelen mozdulattal veszi el a lapokat, hogy megijedek.
- Akkor nem bánod, ha most kijavítom.- úgy vicsorog, mint egy feldühödött pávián.
- Nem.- értetlenül méregetem egy percig. Az utolsó szavait szinte sértésként mondta. Nem értem miért kéne megijednem, hogy most ellenőrzi a tesztemet. Elhessegetem és folytatom az olvasást. A szemem sarkából látom, hogy Elemér is kiviszi a lapjait. Csak Géza koncentrál kilógó nyelvvel a papírokra.
Már közeledik a könyv tetőpontja, az izgalomtól megszűnik a világ, csak a történet van. Hideg, kissé éles valami csapódik az arcomnak. Riadtan próbálom összerakni, hogy mi történt.
- Hibátlan.- mordul a nő. Ekkor regisztrálom a történteket.
- Hozzám vágta a papírokat. Miért?! Az értetlenség és a felháborodás keverékével nézem, ahogy Elemérnek is odaadja a papírjait.
- Kilencvenkét százalék. Szép munka.- ekkor olyan élmény ért, ami korábban, sosem. Most először hallottam jó eredményre gratulációt “gratulálás” nélkül.
- Nekem nincs erre időm!- mennydörögte az asszony és a komótosan írogató Gézától elvette a tesztet.
- D-de nincs még kész.- dadogta a fiú megszeppenve.
- Nekem akkor sincs erre időm.- mordult Ibolya, majd ott helyben neki állt kijavítani.- Ez se jó…. Ez se jó…. Az is hibás.- ideges motyogása összekeveredett a papíron áthúzott toll sercegésével.
- Hogy lehet, hogy még azt sem tudod melyik a jobb vagy bal kezed?!
- De tudom!- ellenkezett a fiú.- A bal kéz, ahol a szívem dobog, a jobbal írok.
- Akkor miért nem tudtad eldönteni, hogy jobbra vagy balra mutatnak- e a kezek?!- gúnyolódott fölényesen a fejlesztő.
- Azt írtam, hogy jobb vagy bal kézzel mutatnak-e.- suttogta a gyerek.
- Micsoda?- kíváncsian lepillantok a saját tesztemre. Akkor veszem észre, hogy hol jobb, hol bal kéz mutat jobbra, balra. Szólok a pedagógusnak. Ő döbbenten néz a feladatra.
- Igaza van.- álmélkodik, de aztán visszatér a gúnyos szigorúsága.
- A feladat akkor is az volt, hogy “Válaszd ki jobbra, vagy balra mutatnak a kezek”. Hiába jó a megállapítás sajnálom - biztos voltam benne, hogy kicsit se sajnálja - ezért nem jár pont.
Megszólalt a csöngő. Udvariasan elköszöntünk, majd átnyargaltam az épület előtt várakozó autóhoz. Bedobtam a táskát, és bepattantam a kocsiba.
- Milyen az új fejlesztő?- érdeklődik a kormány mögül Anya.
- Hangos.-felelem.
A haza vezető úton baljós gondolatok gyötörtek. Éreztem, hogy újabb nehézségek várnak rám.
Bekopogok az ajtón.
- Bejöhetsz! -inkább parancs volt, mint engedély. Köszönök és leülök.- Elemér másik iskolába ment. Géza még nem érkezett meg. Tudsz róla valamit?- megrázom a fejemet.
- Ülj közelebb!- mordul Ibolya néni.
- Én mindig itt ülök.- dadogok meglepetten.
- Ott nem tudsz részt venni a csoport feladatokban. Gyere ide!
- Csoport feladatok! Együtt kell dolgoznunk? A táskámat markolászva mellé ülök. Próbálok nem fintorogni a parfümjétől.
- Én felelek a jegyeitekért, amíg nincs itt Géza tanulok veled. Miben segítsek?- a rekedtes hangban semmi kedvesség.
- Talán valami hasznom is lehet az egészből.
- Az egyik kémia példát nem értettem. - odateszem az asztalra a nyitott könyvet.
- Ez nagyon egyszerű!- Ez semmit nem tud gúnyolódás nélkül közölni?- A számokat csak behelyettesíted ebbe a képletbe….- a magabiztos hang hirtelen elcsuklik. - Ebben két ismeretlen van!
- Tudom, ezért nem értem.
Pár percig harapdálja az ajkát. A vörös rúzs megfesti a fogait.
- Mint egy vámpír, aki bár halhatatlan, öregszik.
- Majd elmagyarázza a tanárnéni.- szinte hozzám vágja a könyvet.
- Vegyük át a többit!
- Nincs más.
- Hogy hogy nincs?- inkább vád, mint kérdés. Mintha aljas hazugságon kapott volna.
- Minden mást megtanultam holnapra.
- Nemcsak holnap mész iskolába, vegyük át a többit.
- Nincs szükségem másban segítségre, egyedül tanulok.- felelem büszkén. Örülök, ha másban nem is, ebben önálló vagyok.
- Vedd elő a többit!- morogta a pedagógus makacsan. Lemondóan a kezébe adtam a töri könyvemet a legutolsó leckénél kinyitva.- Mondd velem! Szent László uralkodása….
- Én ezt már tudom.- szakítom félbe méltatlankodva. Nem tetszik a gondolat, hogy úgy akar tanulni velem, mint egy kisgyerekkel.
- Akkor mondd el te!- ugatja olyan durván, hogy egy pillanatra elvesztem az önbizalmam.
- Innen már túl ciki lenne kihátrálni.
Kissé habogva kezdem, de ahogy megérzem, hogy a fejemben helyén vannak az adatok, folyékonyan elmondom az egész leckét.
- Hibátlan.- mondja gőgös mosollyal, mintha mindezt neki köszönhetném. -Mikor uralkodott?
- Mit? Tessék?- javítom ki magam automatikusan.
- Azt kérdeztem mikor uralkodott?- a ragadozó mosolyból áradt a fölény.
- Az előbb mondtam.- suttogom döbbenten. - Kizárt, hogy kihagytam a dátumot.
- Mondd el még egyszer.
Miután rájöttem, hogy a kínzás még nem ért véget, csalódottan válaszolok. Ibolya néni addig kérdezget, amíg nyikorogva kinyílik az ajtó és becammog rajta Géza.
- Hol voltál?- ripakodik rá a nő.
- A Balatonon. Elmentünk Egerbe is.- meséli miközben a pedagógus mellé letottyan a székre.
- Velem ne merj szemtelenkedni!- üvölti Ibolya néni, mint Banshee a Scooby Dooban.
A fiú maga elé meredve magyarázza.
- Te kérdezted hol voltam.- csavargatja idegesen a kezét.
- Ne forgasd ki a szavaimat! Mit vettetek órán?
- Nem vettünk semmit.- feleli Géza a megszokott orrhangon.
Egy pillanatra tátva marad Ibolya néni szája, de aztán aszalt szilva arcán még több ránc keletkezik.
- Nekem ne hazudozzál, kisfiam!- a fiú megugrik székestül.- Ne mondd, hogy nem tanultatok semmit!
- Tanultunk.- szipogja meglepetten.
- Akkor mégis miért mondtad, hogy nem vettetek semmit!- rikácsolja. A fiú a lehető legkisebbre húzza össze magát.
- A az t-tanító néni… az iskolából nem mehet ki senki vásárolni. Az tanító néni azt mondta… Senki se mehet ki.- a hangszíne semmit se változott, de sűrűn kezdett pislogni.
- Ez hülye.- hajol hozzám Ibolya néni cinkosan. A gyomromban kisebb görcs keletkezik. Igyekszem elfordítani a fejem.
- Bár tudnám, hogy kell elutasítóan jelezni!
Az asszony benyúl a széke hátán logó táskába és előhalászik egy csörömpölő zacskót.
- Most kezdjük el a munkát!- zacskóból műanyag lapok kerülnek elő, mindegyiken más más betűvel. A fejlesztő mindnyájunk elé azonos számú lapot rak.- Az nyer, akinek elfogynak a betűi.
- Nyertem.- mosolyog Géza és valamennyi betűt ledob a földre.
- Értelmes szót kell kirakni!- indít újabb támadást a dobhártyám ellen Ibolya néni.
- Azt hittem több betűt tartalmaz.- méregetem a zacskót. Az egyik lány állandóan behordja a sajátját az osztályba.
- Ez az iskoláé.- magyarázza Ibolya néni. - Mégis miből vennének új játékokat?
- Ki tudom rakni, hogy Anna.- pakolom az asztal közepére a lapokat.
- Nem lehet tulajdonnév! - lesütött szemmel lapátolom vissza a betűket.
- Miért csináljuk ezt?- értetlenkedik Géza.
- Nagyon udvariatlan vagy!- Ibolya néni úgy látszik a fejébe vette, hogy ripityára töri a hallócsontjainkat. Marcsi néni soha nem kiabált velünk. - Ha felnőtt emberrel beszélsz mindig mondd, hogy tetszik! Mondd még egyszer ,de udvariasan vagy nem válaszolok!
- T-tetszik tet- tetszik miért csináljuk ezt tetszi-ik tetszik?
- Ezzel fejlődik a szókincsetek. -dörmögi az asszony, majd kirakja a Köln szót.
- Ön azt mondta az előbb, hogy nem lehet tulajdonnév.- nézek rá zavarodottan.
- Igen. Ez a szabály. De Köln egy város.-feleli gőgös mosollyal.- Látod, Lili, ezért csináljuk, hogy tanuljatok.
A vörös párában már villámok cikáznak a dühtől. Mélyeket lélegzek, hogy lehiggadjak.
- Veszíteni is tudni kell, Lili.- magyaráz negédesen.- Ez is az élet része.
A foglalkozás hátralevő részében igyekszem felidézni az összes pszihiáterem tanácsát haragkezelésből.
Nagyon kevés betű van, hamar végzünk. Természetesen Ibolya néni nyer.
A kocsihoz vágtatok mielőtt Anya bármit is kérdezhetne kifakadok.
- Ez a nő hülye! Hogy vették fel! Biztos internetről rendelte a diplomáját!
- Tet- tet-szik a ró-romaik feltalálták tetszik tetszik tetszik a csapkodó hidat.
- Harmadjára mondom, hogy csapóhíd te hülye!- a reszelős üvöltést a folyosó végén visszhangzik. Megszaporázom, a lépteimet, majdnem beesek az ajtón.
- Tetszik, tetszik a róma-aiak feltalálták tetszik a cs-csap-pós hidat.
- Várj!- rikoltja Ibolya néni.
- Tetszik, tetszik várok.- suttogja fiú.
A tanárnő letesz elém egy fele kék fele zöld táblát.
- Nem csinálhatnám inkább a házit?- könyörgök.
- Akkor nem fogsz fejlődni.- morog rám az asszony. - Csak addig kell amíg vele befejezem.
Lerak hat korongot is. Mindegyiken más más rajzolt állat figura van.
- Helyezd el a táblán, hol élnek ezek az állatok!
- Hogy?- nézem értetlenül.
- A szárazföldi állatokat a zöldre a vízi állatokat a kékre.- magyarázza direkt vontatottan szem forgatva. Megfogja a teknősbékát és ráhelyezi a kékre.- Látod? Segítettem.
A körmömet a tenyerembe vágom mérgemben.
- A panda és az oroszlán nem is egy helyen él.- méltatlankodok.
- De mind a szárazföldön élnek.- úgy mondja, mintha egy óvodással beszélne.
- Ez túl egyszerű.-tiltakozok.
- Akkor megtudod csinálni, amíg végzek ezzel a hülyével.-vakkantja, majd tovább faggatja az egyre jobban tikkelő Gézát.
- Ez reménytelen!- kiáltja Ibolya néni színpadiasan. -Te teljesen hülye vagy. Kezdjük inkább a szókirakót.
- Tetszik, igen.- motyogja a fiú. Valahányszor lejátszódik ez a jelenet elönt a bűntudat és a tehetetlen düh. Néha eszembe jut, hogy szólhatnék a szüleinek, hogy tudják mit csinál vele. Tudom, hogy csak magamat sodornám bajba. Anya így is folyamatosan azért küzd, hogy visszakerülhessek Marcsi nénihez.
Velem is gyakran szemét, de nem ennyire. Az óráinkon gyakran eszembe jut, hogy azért, mert én el tudom mondani Anyának, hogy mit csinál velem.
Ibolya néni ismét előveszi az ismerőssé vált zacskót.
- Ennek semmi értelme!- fakadok ki.
- Ez fejleszti a szókincseteket.- vágja rá fölényesen Ibolya néni.
- Csak ugyanazokat a szavakat rakjuk ki mindig.- kötöm az ebet a karóhoz.- Nincs elég betű.
- Mégis miből vegye meg ezt az iskola. - forgatja ismét a fejlesztő a szemét.
- Mondjuk amiből téged fizetnek, te túlsminkelt keselyű?
- Kezdem én! Kirakom, hogy Köln.
- Azt már megállapítottam, hogy nem tudsz semmit. Segítek kicsit megismerni az autizmust.
- Tudta, hogy a Jurassic Parkban nem velociraptorok, hanem deinonycusok szerepelnek?
- Mi?- Ibolya néni meglepetten néz rám. Sose szólalok meg játék közben.
- Tudta, hogy a Jurassic Parkban nem velociraptorok, hanem deinonychus szerepelnek?- ismételtem vontatottan.
- Nem.- morogja a fejlesztő és tovább piszkálja a betűket.
- És azt tudta, hogy a velociraptor nem ragadozó madarat, hanem gyors rablót jelent?
- Miről beszélsz?
- Arról, hogy a velociraptor nem ragadozó madarat, hanem gyors rablót jelent. A Jurassic Parkban ezt félre fordították. A velociraptorok valójában….
Első lecke: ha az autisták az érdeklődési területükről beszélnek, nem lehet velük abbahagyatni.
Belépek az ajtón.
- A méretük és az élőhelyük is eltért.
- Miről beszélsz?- hagyja félbe a fejlesztő Géza feleltetését.
- A velociraptornak és a deinonychusnak eltérő volt a mérete és az élőhelye.
- Nem értem.- mondja maga elé.
- A Jurassic Parkban nem velociraptorok, hanem deinonychusok szerepelnek. A velociraptor nem ragadozó madarat, hanem gyors rablót jelent. A Jurassic Parkban ezt félre fordították. A velociraptorok valójában….
- Sajnos képtelen vagyok érzékelni, hogy nem érdekel a téma. A fejed biztos csak a meleg miatt egyre pirosabb.
A nő sietve kioszt egy macis színezőt miközben elmagyarázom, hogy hol éltek az említett dinoszauruszok.
- A velociraptor csupán olyan magas volt, mint egy pulyka.
- Az a feladatotok, hogy háromféle ceruzával kiszínezzétek a képet.
- A velociraptor valójában nem Észak- Amerikában élt.
A fejlesztő az orra alatt motyogva előkapja telefonját és elkezd nyomkodni valami játékot. Nem látom, mi az, de a sűrű dudálásból ítélve nem halad jól.
- A tyrannosaurus valójában nem csak a mozgást érzékelte.
- Te-tetszik tet-szi-szik játszhatok én is tetszik?- néz a képernyőre Géza.
- Ez szókirakós, megpróbálhatod, de ne várd, hogy segítsek.- mosolyából árad a felsőbbrendűség tudat.
A fiú kikapja a kezéből a telefont és már fel is csendül a helyes választ jelző hang.
- A tyrannosaurus nem futott olyan gyorsan, mint a filmben.
- Muzeális, polihisztor. Tetszik, tetszik, sokkal jobb, hogy van elég betű.- lelkendezik a gyerek.
- A utahraptor volt emberméretű.- ez a szilvás árnyalat egész jól áll a keselyűnek.
- Csapd agyon azt a bogarat!- egy pillanatra elhallgatok.
Odafordulok ahová Ibolya néni reszkető ujja mutat.
- Az egy pók.- helyesbítek és folytatom a kiselőadást.
- Na és?- még sose láttam felnőttet így hátra húzódni a székkel.
- A-pók nem bogár.- magyarázom. - A tyrannosaurus állkapcsa….
- Tetszik tetszik Lili a legokosabb ember tetszik tetszik.
Miközben folytattam a kiselőadást a pók tovább mászott az asztalon, háttérzeneként egyre csak szólt a jó pontot jelző csengő.
Semmi nesz nem szűrődött ki a teremből. Belépek. Géza épp azt válogatja, hogy melyik állat szárazföldi és melyik vízi.
- Miért jöttél ide?- rivall rám Ibolya néni. Az értetlenségemet látva csak ennyit mondott. - Marcsi néni visszakapott.
Szinte kirepülök az ajtón. Mielőtt kilépek az épületből még meghallom Géza orrhangját.
- Tetszik, tetszik játszhatok megint tetszik a telefonodon.
- Nem, mert kijátszottad múltkor az összes ingyenes szintet.- sziszegte a nő a fogai között.
- Hogy érzed magad?- csukta be az ajtót mosolyogva Marcsi néni.
- Olyan jól esik ének óra helyett ez a kis csönd.- feleltem.
Ez a "kellemetlenség" számomra csak pár hónap volt. Itt röviden írtam róla, de szörnyű érzés volt hétről hétre nézni, ahogy egyre jobban tikkel és dadog az a fiú. Aki ezt olvassa talán felmerül benne, hogy miért nem szóltam senkinek. Mert addigra megtanultam, hogy nincs kinek szólni. Vagy nem hisznek nekem, vagy túl érzékenynek neveznek. Azért írtam le most ezt, mert azt szeretném, hogy ezeket vegyék komolyan. Ha egy gyerek vagy egy szülő szól, akkor ne csak legyintsünk rá. Sokan el sem bírják képzelni, milyen ijesztő, ha összezárnak egy nálad legalább háromszor nagyobb és erősebb emberrel, aki folyamatosan ordítozik veled, fenyeget téged, és megaláz mások előtt.
Sokan azzal mentegetőznek, hogy azért nem tudnak mihez kezdeni az autista gyerekekkel, mert nincs képesítésük. Ha valamit megtanultam az évek alatt, az az, hogy az empátia sokkal többet ér bármely papírnál.
