Az iskolában “élmény” volt velem a csoportmunka. Ha kénytelen voltam csoportban dolgozni mindig rászóltam a többiekre, akik viccelődtek, vagy olyan dolgot hoztak szóba, aminek nem volt köze a feladat megoldásához.

 Tisztában voltam vele, hogy a többiekkel ellentétben az én energiám véges.

A tömeg és a zaj már eleve lefárasztott. A csapatmunka ezt csak tetézte: még jobban kellett figyelnem, miközben tudtam, hogy utána még tanulás és házi feladat is vár rám, így egyetlen csepp energiát sem pazarolhattam el. Minden egyes elvesztegetett perc, amit a többiek poénkodással töltöttek, csak tovább merítette az akkumulátoromat. 

 Volt olyan tanárom, aki miután látta, hogy mennyire nem fűlik a fogam a csapatmunkához közölte, hogy nem várhatom el, hogy a csapatban mindenki hozzám igazodjon. Azt feleltem: nem is várom el, csak ha már hasznos dolgot nem tudnak tenni, legalább ne legyenek útban. Olyan ez, mintha elvesznél a sivatagban, és hátrahagynád azt az idiótát, aki a túlélés helyett a drága ivóvízben akar megfürdeni, mert nem akar piszkos lenni. (Óvodában és suliban sokat bántottak a szenzorosságom és a koordinációs zavaraim miatt. Védekezésből gyakran használtam ilyen, vagy ennél sokkal keményebb hasonlatokat). 

 Aztán elkezdtem online tanfolyamokra járni.

Amikor először meghallottam a csoportmunka szót, a megszokott módon görcsbe rándult a gyomrom. Aztán Zoomon külön szobákba tettek minket, és hirtelen valami egészen újat tapasztaltam:

Se zaj, se szagok, se érintések, se fájó szemkontaktus. Még a stimmelést sem kellett elrejtenem hiszen nem mutatta a kamera.

Csak néhány kedves ember és egy feladat, amit együtt kellett megoldanunk. Jól éreztem magam velük, és a végeredménnyel is elégedett voltam. Életemben először a csoportmunka nem egy leküzdendő probléma volt, hanem egy kifejezetten szórakoztató élmény. 

 Rájöttem arra is, hogy amikor csak írásban kommunikálunk, egyáltalán nem kell a testbeszéd dekódolásával küzdenem. Van időm átgondolni a válaszaimat. 

Súlyos arcvakként az is komoly szorongás csökkentő, hogy a program mindig kiírja a neveket és külön ki is emeli azt, aki éppen beszél.

 Az is feltűnt, hogy könnyebben tudok tanulni, nem küzdök állandó kimerültséggel, hiszen megspóroltam a tömegközlekedés okozta stresszt és energiaveszteséget. 

 Később az online világ abban is segített, hogy megismerjek más autista embereket. Nemcsak arra jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül a nehézségeimmel, de rengeteg hasznos túlélési trükköt is tanultam. 

Hajlamosak vagyunk démonizálni az online teret, miközben sokan bele sem gondolnak, mennyire megkönnyíti az autisták mindennapjait. Sokan így lelnek közösségre, barátokra, és így tudnak új készségeket elsajátítani.

Külföldön már rengeteg egyetemi, certifikált képzés és fejlesztés érhető el távoktatásban. Őszintén remélem, hogy egy nap Magyarországon is kinyílik ez a világ, mert rengeteg autistát épp az ilyen lehetőségek juttathatnának egy önállóbb, teljesebb élethez.

Arról már korábban is írtam, hogy a folyamatos fejlesztések nélkül az első osztályt sem tudtam volna elvégezni. Gyerekként rengeteget sírtam a mozgáskoordinációs zavaraim miatt. Sok felnőtt azzal biztatott, hogy majd kinövöm, vagy ha sokat gyakorlok, menni fog. Mások szerint egyszerűen csak nem tettem oda magam eléggé. 

Rengeteget fejlődtem, de voltak területek, ahol eljött az a pont, amikor a szakemberek őszintén elmondták: bizonyos dolgok soha nem fognak úgy menni, ahogy egy neurotipikus embernél. Ilyen volt a kézírás és a mozgás. Ezért felmentésre volt szükségem.  

 Volt olyan tanárom, aki kritizálta a szüleimet, amiért megosztották velem az autizmus és a mozgászavar diagnózisát. Szerinte emiatt meg sem próbálok majd küzdeni. 

 Én viszont pont fordítva gondolom: a határok nem ismerete sokkal jobban gátolhat a fejlődésben. Számomra elengedhetetlen volt, hogy hitegetés helyett az igazat halljam. Minden élethosszig tartó állapotnál kulcsfontosságú a határok felismerése és elfogadása; ezt az érintett gyerekeknek is meg kell tanítani. 

Sokan úgy vélik ez az egyszerűbb út. Pedig valójában egy gyászfolyamat sokszor tele haraggal és önutálattal.

 Volt idő, amikor én is úgy gondoltam: csak azért is megmutatom, és mindent megcsinálok úgy, mint a többiek. Ez lelkileg teljesen felőrölt. Iszonyat fájdalmas volt elengedni ezt az elvárást. 

Volt olyan osztálytársam, aki diák olimpiát nyert, én pedig szó szerint sírtam örömömben, amikor le tudtam jönni egyedül a lépcsőn.

A határaimhoz a mindennapokban is alkalmazkodnom kell:

A mozgáskoordinációs zavaromat több helyen jeleznem kell, nemcsak azért, mert a mozgásom miatt esetleg részegnek hihetnek, hanem mert ténylegesen nehezen közlekedem a lépcsőkön. El kellett fogadnom, hogy a rossz napjaimon nem mehetek bizonyos helyekre, szükségem van a liftre, sőt, még egy ablakot sem nyithatok ki teljesen. Ugyanígy meg kellett tanulnom kezelni a szenzoros érzékenységemet is: a gimnáziumban teljesen kifárasztott, hogy napi kilenc órát töltsek egy harmincnál is több fős osztályban. Ezt végül úgy oldottam meg, hogy előre, vagy a lyukasórákon tanultam, mert tudtam, hogy egy húzós nap után otthon már képtelen lennék rá. El kellett fogadnom, hogy ne szégyelljem, hogy a nyilvános helyeken füldugóra van szükségem.

 Néha a legnagyobb segítség, amit egy gyereknek adhatsz nem az, hogy mindenáron a nehézségek leküzdésére biztatod, hanem megtanítod a határaival együtt élni. Ma már elfogadom, hogy a kisgyerekek is legyőznek bármilyen sportban, de ez egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy rendszeresen tornázzak, és őszintén élvezzem a testmozgást. 

 A suliban megkértek minket, hogy meséljük el mit csinálunk miután hazamegyünk. Mindenkinek teljesen más volt a rutinja, ezért meglepődtem, hogy a tanár csak az enyémben látott kivetnivalót. Ugyanis elmondtam, hogy miután hazaérek átöltözöm bemegyek a szobámba, bezárom az ajtót, leengedem a redőnyt, beteszem a füldugót és National Geographicot olvasok a tableten.

A tanárom erre közölte velem, hogy ő sose enged meg ilyet a gyerekeinek, nem érdekli, hogy mennyire nagy laza kamaszok akkor sem zárkózhatnak csak így el.

 Erre meg próbáltam elmagyarázni neki, miért van szükségem arra, hogy kizárjam az ingereket. Meg akartam vele értetni, hogy ez nem valami kamaszos lázadás. Példaként elmagyaráztam neki, hogy amikor a szünetekben olvasok akkor is ugyanígy kizárom a világot, mert néha túl sok. (Azért az olvasáson keresztül akartam elmagyarázni, mert az olvasást egy tanárom sem tekintette lázadásnak, mindnyájan a kikapcsolodás egy formájaként tekintettek rá. Szerettem volna, ha értik, hogy erre azért van szükségem, hogy erőt gyűjthessek a további tanuláshoz.) 

Erre azt mondta nekem, hogy senki sem zárhatja ki a világot, sem a körülötte élőket.

 Később mások is megjegyezték, hogy udvariatlan tőlem, hogy nem utálhatom ennyire a világot, hogy ne akarjak benne létezni.

 Nem tudtam nekik elmagyarázni, hogy pont azért zárom ki a világot, mert létezni akarok benne. A szenzoros érzékenységem miatt muszáj kikapcsolnom néha ezt a rengeteg ingert, mert belefulladok az ingerekbe. Amikor telítődöm a világ teljesen más lesz. Egy tanóra telítődve ilyen volt: napfény, eltűnik, foltok, por lebeg, zúg, dörzsöl, szálkás, lyukas, villog. Már nem világot érzékelem, hanem csak a világ ingereit. Ezt az állapotot nemcsak azért utálom, mert fájdalmas vagy, mert veszélyes, vagy mert zavar, hogy nem tudok tisztán gondolkodni, hanem mert megfoszt attól, hogy bizonyos dolgokat élvezzek. Egy telítődés még a családommal való interakciót is erre redukálja: ragad, cuppog, ruha suhog, fertőtlenítő illat keverve szappannal, puha benyomódik.

Nem szeretem a szeretteimet feldolgozhatatlan inger tömegnek látni, de sajnos néha így érzékelem őket. Gyerekként meg is ijedtem, amikor a világ ilyenné vált.

 Kérlek, ne sértődjetek meg azon amikor az autisták jelzik, hogy most ki kell kapcsolniuk. Ez nem azt jelenti, hogy lázadnak,vagy azt akarják, hogy körülöttük forogjon a világ, vagy lenéznek másokat. Hanem, hogy ne omoljanak össze, hogy a szeretteiket és a világot ne egy fájdalmas érthetetlen inger tömegként érzékeljék. 

Időnként lehet találkozni egy nagyon furcsa tévhittel: Az autisták nem éreznek fájdalmat.

Ezt az összes szomszédom tudná cáfolni és mindenki, aki az utcán tartózkodott azon az “emlékezetes” napon, amikor mezítláb darázsba léptem.

Az autisták éreznek fájdalmat.  Viszont egy ideje már gondolkodom azon, hogy miért tűnhet úgy néha még az orvosoknak is, hogy nem ez a helyzet.

Szerintem ennek több oka is van.

 Először is, a mi agyunk másképp dolgozza fel az ingereket. Sokszor előfordul, hogy olyan dolgokat találunk fájdalmasnak, amit az emberek többsége nem, cserébe viszont azok az ingerek, amik a többségnek fájnak, azok nem mindig tűnnek fel.

Például a mai napig legszívesebben sírnék, amikor nagy a zaj, mert annyira fáj, viszont a sütőből kivett ételt azonnal meg tudom enni, mert a forróság, nekem nem kellemetlen.

A másik ok, hogy ha nagyon telítődve vagyok, akkor az agyam semmilyen ingert nem dolgoz már fel. Azt se érzem, ha nekimegyek valaminek. Ezekről bővebben Szenzoros érzékenység 2 című bejegyzésben írtam.

Van még egy indok, amiről nem írtam korábban. Sokszor nagyon is érezzük a fájdalmat, akár még annál is jobban, mint a neurotipikusok, csak ekkor is maszkolunk. Mert azt tanítják, hogy ha kifejezzük, hogy valami nagyon fáj, akkor túl érzékenyek, gyengék vagy idegesítőek vagyunk. 

Sokakat kigúnyolnak. Például direkt dolgokat csapkodtak mellettem, vagy a fülembe kiabáltak, mert viccesnek tartották, hogy nekem fáj. Ha állandóan ezt a reakciót kapja az ember, egy idő után mindent megtesz, hogy még akkor is titkolja a fájdalmát, ha komoly baj van. Sok autista nem azért tesz kárt magában, mert nem érzi, hogy az neki fáj, hanem mert akkor a kontrollált pillanatnyi fájdalomra tud fókuszálni, nem pedig arra, amelyik ellen tehetetlen. 

 A fájdalom szubjektív. Én körömágyig le tudom tépni a körmömet, és sokszor fel se tűnik, ha leforrázom magam. Nagy zajban viszont volt, hogy a fájdalom miatt harapdáltam és ceruzával szurkáltam magam.

 Azért fontos, hogy az autik is szabadon kifejezhessék az érzéseiket, mert nem mindegy, hogy nem fáj valami, vagy az ember nem sérült meg súlyosan, vagy pedig csak titkolja, mert fél, hogy még nagyobb baj lesz, ha segítséget kér.

 Sokszor előfordult velem, hogy a tanárok közöltek velem valami rossz hírt például, hogy kettest kaptam és még dühösebbek lettek, amikor nem reagáltam semmit.

Több autistától is olvastam, hogy a neurotipikusok ezt a pimaszságnak, vagy az érzéketlenségnek gondolták.

Erről természetesen szó sincs. Ilyenkor az auti egyszerűen leblokkol. 

Bent sokszor össze vissza cikáznak a gondolatok, ezért nem csinál semmit.

 Én is legszívesebben sírtam volna, de  a tanárok azokat a gyerekeket is leszidták, akik sírni kezdtek.

Amikor kiabáltak, hogy miért nem mondok semmit nagy nehezen kipréseltem magamból egy “oké”-t, de emiatt is mérgesek lettek.

 Az autisták sokszor nem azért nem reagálnak, mert nem fogják fel a helyzetet, vagy mert nem akarnak semmit sem tenni.

Egyszerűen túlontúl félnek attól, hogy rosszul reagálnak.

A közönyös tekintet mögött sokszor egy néma pánikroham van.

Mi autisták sokszor teljesen más logika alapján gondolkodunk, mint a neurotipikusok. Emiatt a kérdéseket is gyakran másképp kell nekünk megfogalmazni.

 Összegyűjtöttem néhány példát az életemből, ami emlékezetes konfliktusokhoz vezetett:

Órán amikor arról magyarázott a tanár, hogy szerinte a gyerekeknek is kellene házimunkát végeznie:

- Lili, te szoktál mosogatni?

- Nem.

Később beszélt a szüleimmel, hogy ilyen egyszerű házimunkát nyugodtan csináltassanak meg velem. Erre a szüleim közölték, hogy azért nem mosogatok, mert van mosogatógépünk. Nem kérdezett rá, hogy más házimunkát csinálok-e esetleg, én pedig azért nem említettem neki, mert korábban ez a tanár mindig ragaszkodott ahhoz, hogy csak arra válaszoljunk, amit kérdez ne kezdjünk bele felesleges sztorizgatásba az életünkről.

Amikor azt gyakoroltuk mit illik csinálni vendégségben:

- Lili, örülsz, ha vendég hoz nektek ajándékot?

- Nem.

- Te nagyon udvariatlan és hálátlan vagy!

 Azt nem kérdezte meg, hogy mit mondok vagy mit teszek csak azt, hogy mit érzek. A vendégek sokszor drága töltött csokikat hoztak, amikre szenzorosan érzékeny voltam. (Sosem értettem, miért érezték kötelességüknek, hogy adjanak valamit még azután is, hogy anyukám szólt,  ne hozzanak nekünk semmit.) Mindig mosolyogva megköszöntem, igyekeztem kimutatni a hálámat, mert nem akartam megbántani őket. A közeli családtagoknak el lehetett magyarázni, hogy miket szeretek, de rájuk sosem tekintettem vendégként, mert az én szememben a vendéggel udvariasnak kellett lenni (maszkolni kell előtte) a családdal pedig önmagamként felszabadultan szórakozhatok együtt.

Volt olyan gyakorlat, amiről még papírom is volt, hogy nem tudom megcsinálni, de a tornatanár csak kötötte az ebet a karóhoz. Sokszor mutatta is és magyarázta is, hogy mit kell csinálni. A feladatot értettem, de nem tudtam végrehajtani.

- Hányszor mondtam már, hogy a karoddal tartsd magad?!

- Négyszer.

Nekem mindig azt mondták, ha a tanár kérdez arra kötelező válaszolni. Válaszoltam. Nem pimaszságból, hanem mert erre utasítottak. A költői kérdéseket és a szarkazmust nem értettem.

Anyukám kisétált a próbafülkéből egy olyan ruhában, amiről láttam, hogy fájna, ha meg kéne érintenem.

- Milyen a ruha, Lili?

- Ne gyere a közelembe, amikor ez van rajtad!

Később amikor apukám hazajött:

- Anya most nagyon szomorú. Miért mondtad rá, hogy csúnya?

Odafordulok a “Hupikék törpikéktől” el sem tudom képzelni miről beszél. Egyáltalán nem emlékszem, hogy ilyet mondtam volna.

- Mikor mondtam ezt?

- A ruhaboltban.

- Én nem mondtam rá, hogy csúnya! Csak azt, hogy abban a 

ruhában ne jöjjön a közelembe!

Nem gondoltam, hogy csúnya a ruhában. Ha azt kérdezte volna, hogy szép a ruha igent mondtam volna. Mert tényleg szép volt. Akkoriban, ha valaki azt kérdezte tőlem, hogy milyen valami, de nem adott meg szempontokat, hogy mi alapján jellemezzem akkor az első tulajdonságot hangsúlyoztam ki, ami eszembe jutott. Számomra az ilyen típusú ruhák nem a szépségről, vagy az eleganciáról, hanem a fájdalomról szóltak.

Ha autistától szeretnél érdeklődni valamiről, figyelj arra, hogy teszed fel a kérdést! Ha nagyon furcsa, vagy bántó választ kaptál kérd meg, hogy magyarázza el, miért. És ha kiderül, hogy félreértés történt próbáld átfogalmazni a kérdésedet!

Az őszintén válaszolj kérés előtt pedig gondold végig, hogy tényleg el tudod viselni, amit a másik mond, mert egy autista sokszor úgy tud húsbavágóan bántó dolgokat mondani, hogy a mögött egy csepp rosszindulat sincs.

Gyerekként nem szerettem az elvárásokat. Amennyire csak tehettem igyekeztem is kerülni őket.

Sokan azt hitték, azért nem szeretem őket, mert lusta vagyok. Mások azt hitték a szüleim túl sok dolgot vártak el tőlem.

Pedig nem ez volt a problémám. Nem az zavart, hogy milyen feladatokat kéne elvégeznem, hanem egyrészt rettegtem attól, hogy hibázni fogok, másrészt felborították a napi rutinomat.

Én úgy szerettem és szeretek a mai napig dolgokat megcsinálni, hogy csak azokra figyelek, amíg nem végzek, mert úgy érzem kizökkent a ritmusból. Például ki se állhatom, hogy ha nekiállok rajzolni, vagy valamilyen házit megoldani és félbeszakítanak. Ugyanúgy, ahogy ki se állhattam, hogy ha az előtt kell befejezni az állatfiguráim sorba rendezését, mielőtt végeztem volna.

A másik dolog, hogy volt egy csomó feladat, amit önként is megcsináltam volna, de amikor megkértek rá akkor rosszul esett, mert onnantól kezdve, azt jelentette, azt akarják, hogy helyesen csináljam meg. Például: Rakd el a cipőt! Nem tűnik nehéznek, ugye?

A szekrény melyik szintjére rakjam? Orral vagy sarokkal előre? És, ha véletlenül lelököm a többi cipőt és nem emlékszem milyen sorrendben álltak?

A szüleimet természetesen ezek a tényezők nem érdekelték. Ők csak azt szerették volna, hogy ne hagyjam a cipőmet ott ahol levettem, mert mindenki elesik benne.

Viszont az autizmusom miatt gyakran hittek neveletlennek és szidtak le, úgy hogy el se tudtam képzelni mit rontottam el, amikor megkérdeztem azt hitték feleselek. Ezért féltem egy csomó mindent megcsinálni, mert nem tudtam mikor miért szidnak le legközelebb.

A logikám az volt, ha nem tudod miből lesz legközelebb baj a legjobb, ha mindenből kimaradsz.

A másik probléma az volt, hogy elég rugalmatlanul gondolkodom, ezért nem tudom megoldani néha a problémákat. Például, ha az utasítás, hogy állj a falhoz, de már csak az ajtónál maradt hely, én csak forgolódok, hogy most mi legyen?

 Az itt felsorolt indokokon kívül még számtalan oka lehet, hogy az autista, miért nem hajtotta végre a rábízott feladatot. Ennek érdemes utánajárni, hogy az auti is képes legyen félelem nélkül megoldani őket. 

Nincs PDA-m. Az sosem múlik el. Nálam viszont miután rájöttek, hogy részletesebb utasításokra van szükségem, illetve elmagyarázták, mit hibáztam el, és azt is megmutatták, hogy egy problémát többféleképp is meg lehet oldani  már el tudtam végezni a teendőimet. Még most is elakadok a feladatok végrehajtásában, mert nem értem, hogy kell megcsinálni őket, de most már merek segítséget kérni.

Belebotlottam egy nagyon furcsa kijelentésbe. Valaki ragaszkodott ahhoz, hogy tíz éves kor alatti gyerekeknek és az idős embereknek nem lehet elmagyarázni mi az autizmus. A gyerekek túl fiatalok, hogy megértsék az öregek pedig azért nem fogják érteni, mert az ő idejükben még nem ismerték ezt az állapotot.

 Tapasztalataim szerint ez inkább személyiségtől, mint kortól függ. Például ott vannak a nagyszüleim. Ők se ismerték korábban az autizmust, de elfogadták. Nem értettek sok dolgot, de folyamatosan tanultak, hogy megértsenek. Leírhatatlan, hogy mennyit fejlődtek az évek során, hogy mennyivel nyitottabbak lettek. Sokszor a nagymamámmal beszélem meg, hogy miket lenne érdemes még leírni a blogon, hogy mi lett volna az amit jó lett volna, ha elmagyaráznak neki. Például azt hitték, azért nem köszönök, mert nem értem miért szükséges. Pedig valójában nem tudtam eldönteni melyik utasításra hallgassak: köszönni kell, vagy pedig tilos szóba állni idegenekkel. Ezért sokszor nem köszöntem. 

Számtalan idős tanárom volt, akik nem ismerték ezt az állapotot, de miután elmagyarázták nekik, nagyon jól kezelték. A mai napig szeretettel gondolok rájuk.

 A fiatalabbaknak is el lehet magyarázni az autizmust. Természetesen ne ezzel  a nyelvtörőre hajazó definícióval indítsunk: neurobiológiai pervazív fejlődési zavar. Olyan dolgokat viszont el lehet magyarázni, hogy a társuk azért visel fülhallgatót, mert nem szereti a hangos zajokat. Az ovistársaimnak olyan jól elmagyarázták az állapotomat, hogy amikor valaki, aki nem tudott az autizmusomról meg akart ölelni, akkor ők szóltak, hogy nem szeretem, ha megölelnek, nekem inkább integessen.

 Nem tudom bennük, hogy csapódott le ez az egész. Mennyire értették meg. Egy saját élményt viszont le tudok írni, amikor én találkoztam egy számomra addig ismeretlen állapottal:

 Volt egy ismeretterjesztő tv műsor gyerekeknek, amit nagyon szerettem. Mindenfélét tanítottak ott: szorzótáblát, hogy kell rendesen viselkedni étteremben stb. Egyszer az egyik téma a jelnyelv volt. Elmagyarázták, hogy vannak emberek, akik nem hallanak, ezért így kommunikálnak. Még néhány jelet is megtanítottak. Most már tudom, hogy nem voltak ezzel kapcsolatban helyén valóak az akkori gondolataim. Például az jutott eszembe, ha ezt megtanuljuk óvodában, akkor csendkirály világbajnokságokat rendezhetünk. Illetve még az jutott eszembe, hogy akkor nem kell többé amiatt se aggódnom, hogy a felnőttek azt mondták: lehet, hogy a papa megsüketül (sokszor aggódtam amiatt, hogy hogyan fog velem játszani ha már nem hall), hiszen jelnyelvvel ugyanúgy fogunk tudni egymással játszani. Akkoriban természetesen azt hittem, hogy felnőttek az ősállatokon kívül mindent tudnak. Illetve azt hittem az iskolában mindent meg fogunk tanulni, mert a felnőttek azt mondták ott mindent tanítanak.

 Csalódott is voltam, mikor kiderült, hogy se ejtőernyőzés, se kígyóbűvölés nem a tananyag része. Még mindig emlékszem a tanárom furcsa arckifejezésére, amit akkor vágott, amikor megkérdeztem a válasza után (hogy a jelnyelvet nem tanítanak), akkor mit csináljunk, ha egy siket ember kommunikálni szeretne velünk? Természetesen választ nem kaptam.

 Tudom, hogy akkor nem értettem teljesen a helyzetet. Viszont amikor az egyik kiránduláson az utcán láttunk néhány embert jelelni, a többi gyerek kinevette őket, hogy biztos bolondok, vagy részegek. A tanárok idegesen magyarázták, hogy ez jelnyelv. Rajtam kívül csak az az osztálytársam nem nevetett, akinek a bácsikája, akiről rengeteget mesélt szintén siket volt.

 Sokszor látom, hogy sok nagyszülő szeretne segíteni az autista unokájának. Azzal is többször találkozom, hogy maguk a gyerekek figyelnek oda auti társaikra, ha elmagyarázzák nekik, mi az autizmus.

 Ne féljünk attól, hogy ilyen dolgokról mesélünk időseknek, vagy a fiataloknak! Nem az életkor akadályoz meg abban, hogy másokat elfogadjunk.

Úgy döntöttem “Ártalmatlan auti furcsaságok” címen összeszedek néhány autistáknál gyakran előforduló viselkedést, ami sokszor megijeszti a neurotipikusokat pedig, ahogy a cím is sugallja egyáltalán nem veszélyesek.

Az itt leírt jelenségek, inkább gyermekkorban jellemzők, de bármelyik életkorban előfordulhatnak.

Az autisták közkeletű vélekedéssel ellentétben sokszor próbálnak kapcsolatokat kialakítani, fenntartani. Csak az emberek többségének nem esik le, hogy ezt próbálják elérni.

 Mert nekünk egyáltalán nem természetes, hogy kell csinálni. Ezért megpróbálunk másoktól tanulni, csak az a baj, hogy sokszor nem értjük “a másoknál” miért működik nálunk pedig nem.

Ez olyan, mint amikor a kisgyerek látja, hogy az 5+2=7 és abból arra következtet, ha két szám között + jelet lát az azt jelenti, hogy két szám hetessé változik. Nem számít az összeadásban milyen számok szerepelnek ő mindig azt fogja mondani, hogy hét.

Ezért idézünk sokszor filmekből, vagy történetekből a szituációhoz nem illő mondatokat. Láttuk, hogy amit a karakter mondott az segített neki barátkozni, ezért mi is megpróbáljuk. 

Sokszor megpróbáljuk kifigyelni, hogy mások milyen módon fejezik ki a szeretetüket és ezt mi is alkalmazzuk. Azt sajnos nem tudjuk felmérni, hogy nem minden szeretetnyelv engedhető meg bizonyos kapcsolatrendszerekben.

Például miután láttam, hogy imádott kutyám élvezi, ha megvakarom a feje tetejét, azután megpróbáltam az osztálytársaimnak is ugyanígy kinyilvánítani a szeretetemet.

 Az autizmus tünetei közé sorolják, hogy az illetőnek nincs humora, ezért sokan el sem hiszik valakiről, hogy autista, ha jó a humora.

Pedig sok autistának kifejezetten jó a humorérzéke.

Rám például gyerekként sokan mondták, hogy nagyon jó, mert rengeteg különféle viccet meséltem, csak azt nem tudtam, hogy mitől viccesek.

 Ugyanis a vicceim nem a sajátjaim voltak, hanem a nagypapám mindig kivágta őket nekem az újságból (szerencsére csak alapos átválogatás után, ezért nem mondtam soha akaratlanul trágárságot). Ő azt hitte, élvezem őket, pedig egy sokkal komolyabb folyamat állt a háttérben:

Be akartam illeszkedni a kortársaim közé. A játékokba nem akartak bevenni az ügyetlenségem miatt, de amikor meséltem a vicceket, akkor valóban engem akartak  hallgatni és akkor nem rajtam nevettek, mint tornaórán, hanem velem.

 Nemcsak szóról szóra bemagoltam a szövegeket, de miután rájöttem, hogy a viccek csak egyszer működnek, ezért azt is mindig fejben tartottam, hogy kinek melyiket mondtam már el.

 Felmerülhet sokakban, hogy akkor az autista csak meséli a vicceket, de valójában nincs humorérzéke. Bizonyos esetekben valóban ez a helyzet, de a humorérzék sokszor később kialakul. Ugyanúgy, ahogy valaki sokáig nem érti, miért úgy kell megoldani az egyik matekpéldát és egyest kap, de később már maga sem érti, ezen mi nem volt egyértelmű.

Meg kellett rá érnie, hogy megértse. Felnőttként rengeteg autistának van jó humorérzéke. Van aki ezzel leplezni az esetlenségeket.

Sajnos nem mindig tudjuk felismerni, hogy mikor, mivel szabad viccelődni, illetve sok autista úgy véli, hogy ha valaki nevet boldog.

 Ezért előfordulhat, hogy alkalmatlan pillanatban is viccelődik. Egy temetésen akár egy komplett stand up előadást is letolhat, nem azért, mert nem érez együtt, vagy neki nem hiányzik az elhunyt, hanem mert boldoggá akarja tenni a többieket.

Anyukám például elégedetlen az új szemüvegével. Ezzel próbáltam feldobni: “ Legalább el tudunk bújni a vakfoltodban, amíg nem iszol kávét.”