- Kókuszos csoki!- már szökdécselek is a polchoz, és kapom le az 

édességet. Mellettem egy nő próbálja visszatartani a nevetést.

 Végtére is elég szokatlan, hogy egy felnőtt ember úgy örül egy egyszerű csokinak, mint egy kisgyerek.

A családom már egy ideje mondja, hogy olyan jó látni, hogy minden apróságnak ennyire tudok örülni. Régen olyan merev voltam, csak az látta rajtam, hogy mit érzek, aki valóban ismert.

Nem azért, mert nem voltak érzéseim, hanem mert állandóan vissza kellett fognom magam. Mert sokan nem tartották elfogadhatónak, ahogy kifejeztem őket.

Mint sok autista, én is másképp fejezem ki az érzelmeimet. Ha örülök nem mosolygok, hanem pattogok és repkedek a kezeimmel, mert úgy érzem örömömben el tudnék repülni, ha mérges vagyok vicsorgok, mint a vadállatok, akik bele akarnak harapni valakibe.

Amióta rájöttem, hogy a maszkolás mennyire megfoszt még attól is, hogy rendesen átélhessem a pillanatokat, mert mindig az kattogott bent “jól csinálom, ugye nem látszik rajtam semmi furcsa?”, abbahagytam. 

Néha furcsa látványt nyújtok, de sokkal jobb érzés, hogy végre szabadon kifejezem magam, nem pedig arra várok, hogy elbújhassak, hogy végre kifejezhessem az érzelmeimet.

Ránk autistákra sokszor mondják, hogy ijesztően merevek, kifejezéstelenek vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy az emberek többsége megdöbbenne, valójában mennyire élettel teliek vagyunk, ha megengedik, hogy a magunk módján fejezhessük ki az érzéseinket.