Autista napló

Autista napló

Miért vagyok más?

2024. május 15. - Avesbird

 

- A lovaknak igen is voltak lábujjai!-kiabálok.

- Ez nem igaz!-vág vissza Eszter.

- De, leírták az ősállatos könyvben! Még fotók is vannak a csontvázról- magyarázom.

- Lili, a könyvekben csak mesék vannak! Azok nem valódiak!

- Gyere át hozzánk, bebizonyítom!

- Mi ez a lárma?- lép oda hozzánk az Óvó Néni.- Miért veszekedtek?

- Lili azt hiszi a lovaknak lábujjai vannak!- mutat rám vádlón Eszter.

- Ez a liba miért nem bírja felfogni?!

- Azt mondtam, hogy voltak nem azt, hogy vannak.

 

 

Az Óvó Néni szeretettel megveregeti a fejem. Elrándulok a meleg, izzadságtól bűzlő kéztől.

- Miért kell mindenkinek hozzám érni? Legalább el tudja magyarázni.

- Lili, a lovaknak tényleg nincsenek lábujjai.- mondja.

- Megmondtam!- húzza ki magát elégedett mosollyal Eszter.

- Tudom, hogy nincsenek, de én azt mondtam….

- Lili a legfontosabb, hogy el kell ismernünk, ha hibázunk. Csak mondd azt, hogy Eszternek igaza van.- magyaráz tovább az Óvó Néni.

- De én az ősállatokról beszéltem.- védekezek.

- Azok senkit se érdekelnek!- vág vissza Eszter.- Mindig csak azokról beszél!- mutat ismét rám a lány.

- Nem illik mutogatni.- Eszter a háta mögé rejti a kezét.- Lili, ha barátokat szeretnél, akkor azokról kell beszélned, és azokkal kell játszanod, ami őket is érdekli. Alkamazkodnod kell hozzájuk!

- Ez nem igazság!- fakadok ki.- Miért mindig nekem kell? Miért nem játszhatunk egyszer olyat, amit én szeretnék?

- Mert te semmit se csinálsz, csak sorrendbe rakod a játékokat!-kiabál Eszter.

- Ez a sorrend lényege!- csapok az asztalra.

- Azt kell csinálni, amit a barátaid szeretnének játszani.

 

 

Elviharzok az asztaltól.

- Miért nem ért senki! Miért nem csinálja senki azt, amit én? Miért vagyok más?

 

 

 

A “Paff a bűvös sárkányt” elnyomja a dudaszó. Két órája ülünk a dugóban.

- Jó gyerek vagyok. Nem fogom be a fülem.

- Az a baj, hogy az utakon több a hülye!- szitkozódik Apa. A fülemben csengenek a szavai.

- Több a buta ember, mint az okos. A Mama mindig dicsér milyen okos vagyok. Az óvodában mindenki buta körülöttem, csak én vagyok okos, ezért vagyok más!

 

 

 

 

Nem számít meddig kell ülni a dugóban, repkedek a boldogságtól, mert végre választ kaptam a kérdésemre!

 

Az iskolából fáradtan, de büszkén térek haza. Csak Mari tudott kiejteni a szókimondósban. Csak az osztály legokosabb tanulója ejtett ki!

- Apa hozott egy új ősállatos filmet. Érdekel?- mutatja a DVD tokot Anya.

- Igen!- a karjaimmal csapkodok a boldogságtól.

Egy pillanatra megállok. Ismét eszembe jut Eszter kérdése.

- Miért csapkodsz mindig így karoddal?

- Azért, mert jó érzés.- vágom rá meglepetten a nyilvánvaló választ.

- A többi ember miért nem csapkod így, olyan jó érzés? Miért nem szeretik az ősállatokat? Miért vagyok más?

- A jégkorszakban senki sincs biztonságban.-mondja a narrátor. A képernyőn egy állatbőrbe öltözött ősember menekül egy gyapjas orrszarvú elől.

- Azta! Még a szarva is nagyobb egy embernél! Hát ez fájhatott!

- Bár ez az ember nagyon sokban hasonlít ránk, ő egy neandervölgyi. Sokkal primitívebb, mint a Homo sapiens.  A mai embernél jóval alacsonyabb, zömökebb, csontjai vastagabbak, teste szőrösebb a miénknél. A jégkorszakhoz kitűnően alkalmazkodott, de a változásokat rosszul tűri, emiatt a jégkorszak végén kihalt. Habár néhányan úgy gondolják, még ma is itt élnek köztünk.

- Mindig is utáltam a változásokat, még a lakás legkisebb átrendezésétől is kiborulok, mindig panaszkodnak, hogy képtelen vagyok másokhoz alkalmazkodni….- végig simítok a karomom.

 

- Szőrős…. Én egy másik emberi fajhoz tartozom! Ez annyira király! Ez magyarázza az ősállat szeretetet, mindent! Végre rájöttem! De vajon kitől örököltem?- ezen agyalok egy darabig aztán rájövök a teljesen nyilvánvaló válaszra.- Apa szőrösebb, mint Anya. Hogy nem jöttem rá előbb?

 

Leülök a kanapéra. Anya ritkán néz napközben tv-t ezért érdekel, mi tetszik neki ennyire. Egyenlőre csak egy merev tekintetű gyereket látok, aki méret szerint sorba rendezi a játékautókat, mint én az állatfiguráimat.

- Az autisták másképp játszanak, nem jellemzők a szerepjátékok, inkább, sorrendbe rakják őket. Vagy repetitív mozgást végeznek velük.- a gyerek most a kocsi kerekét pörgeti egy ujjával. Én is gyakran csinálok ilyet. Most először látok gyerekeket, akik úgy játszanak mint én. A tekintetem most már a képernyőre szegeződik.

- A külvilág ingerei, mint a fények hangok a szagok, amiket az átlag ember figyelmen kívül hagy, nekik fájdalmas. - Sosem értettem, miért nem reagál rajtam kívül senki az olyan fájdalmas dolgokra, mint a simogatás és a zaj. Gyakran dühös is vagyok, mintha senki nem hinné el, hogy fáj. A szívem egyre gyorsabban kalapál.

- Extrém módon érdeklődnek bizonyos dolgok iránt, mint a dinoszauruszok. A speciális érdeklődési területükről rengeteg adatot képesek megjegyezni.- Ősállatok.

- Anya én is ilyen vagyok?- mutatok a képernyőre.

- Igen.- válaszol Anya csendesen.

- Autista vagyok.

- Magyarországon körülbelül százezer autista él.

A testemet furcsa melegség járja át. Végre megkaptam a választ. Százezer ember. 

- Nem vagyok egyedül. 

 Ezt a cikket az inspirálta, hogy arról beszéltem édesanyámmal, láttam egy posztot az interneten, ahol egy anyuka leírta, hogy a gyermekét összetörte az autizmus diagnózis. Ekkor mesélte, hogy a pszichiáter, aki engem diagnosztizált, neki azt tanácsolta, nagyon finoman beszélgessenek el erről velem, ha elég idős leszek.   

 Erre nem volt szükség, mert egy tv műsor segítségével diagnosztizáltam magam. (Sajnos hiába kerestük édesanyámmal napokig, nem találtuk meg, milyen filmet néztünk.) 

Rengeteg jó tanács létezik, hogy mikor kell közölni a gyerekkel, hogy miért különbözik a többiektől. Erre szerintem nincs biztos recept. Én azt tudom mondani, hogy számomra így volt a legjobb. Ha én kamaszként szembesültem volna ezzel, amikor elég súlyos önértékelési problémáim voltak biztos vagyok benne, hogy rosszabbul fogadtam volna.     

 Gyerekként számomra az autizmus olyan volt, mint a kék szem. Egy tulajdonság amivel rendelkezem. Magyarázat volt egy kínzó kérdésre, ami évekig egészen kicsi koromtól fogva ott motoszkált a fejemben.

Szerintem az “elmondósdit” önmagában kezelik rosszul. Ne értsetek félre kedves szülők, nem azzal van a problémám, hogy hogy szeretnétek közölni a gyermekeitekkel a diagnózist. Én azt akarom mondani, nem jó, hogy az autizmus a mai napig egy “valamiről beszélnünk kell előtte tudnod kell, hogy szeretünk és elfogadunk…”dolog. Én arra szeretném bátorítani az embereket, hogy beszéljenek erről többet a kisgyerekekkel.

 Ezért örülök neki, hogy a mesékben egyre többször szerepelnek autisták pl: Thomas a gőzmozdony, Szezám utca, Pablo. Ezek történetek elmagyarázzák a neurotipikus gyerekeknek, hogy néhány ovis és osztálytársuk miért viselkedik másképp, az autista gyerek pedig magára ismer a történet hősében, és tud hozzá kapcsolódni. 

 A legtöbb ember a médiából ismeri meg ezt az állapotot. Ezért fontos, hogyan ábrázolják őket a könyvek és a filmek. Sok érdekvédőnek nem az a problémája az Agymenők Sheldonjával, hogy számára kellemetlen szituációkból csinálnak viccet, hanem az autistákat nagyon egysíkúan ábrázolják. Van az elviselhetetlen zseni, és a szobanövény. A két legextrémebb eset. Pedig nagyon sokfélék vagyunk. Nem lehet egyikünket sem bekategorizálni. Mindenkinek mások a nehézségei és az erősségei. Engem a legtöbbször az zavar, hogy az alkotók elismerik, a karakter autista, azonban a sorozatban ezt sosem mondják nyíltan ki.   

 Valószínűleg azért, mert a karakter minden egyes hibájára különcségére azt fogják mondani, azért teszi ezt vagy azt, mert autista.

Erre azt mondom, édesapám imád utazni, rengeteg távoli helyen járt fiatal korában, rajong a történelemért, az öcsém órákig videójátékozik a barátaival, rövid filmeket készít, retteg a rovaroktól, én órákig tudok beszélni még az állatok lábujjairól is, szeretem megsimogatni a pókokat. Bár egy család vagyunk, teljesen különbözünk egymástól. 

 Az agyunk másképp dolgozza fel a világ ingereit, igen ez kihat az egész életünkre és a személyiségünkre, még a fényeket is másképp érzékeljük, mint a többség. Az autizmus miatt alakulnak ki speciális érdeklődési körök, amik megnyugtatnak, ezért az ember mániákusan foglalkozik velük, ez bármiben megnyilvánulhat, van aki fejből tudja a buszmenetrendet, valaki imádja a növényeket, ezért van egy hatalmas kertje, rajong az országokért, megtanul húsz nyelvet és járja a világot, vagy az állatok tapintásáért is rajong és beáll a gyerekek közé az állatsimogatóba. Ebből hány dolog igaz Sheldonra? Nemcsak abban különbözünk, hogy mi iránt érdeklődünk, hanem az is, ahogy kifejezzük a rajongásunkat. Ezért kell sokszínűbben ábrázolni az autizmust. Lehet, hogy néhány alkotó attól fél, hogy ha ez az állapot ki van mondva egy sorozatban onnantól az összes hibáját és tévedését el kell nézni az állapota miatt. Ez nem igaz.

Az Agymenőkben például elfogadóbbá váltak a szereplők, megértették, hogy Sheldon nem szereti az ölelést, ezért engedélyt kértek tőle, de ha bunkó volt akár szándékosan, vagy csak hiányos szociális képességei miatt, elmagyarázták neki, hogy mi a baj és elvárták, hogy bocsánatot kérjen.

 Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekek ne érezzék rosszul magukat, mert megtudták, hogy autisták tényleg fontos, hogy érezzék a család támogatását, de elengedhetetlen, hogy a tágabb környezetüktől is azt a visszajelzést kapják, hogy ez normális. Próbáljuk másoknak megmutatni, hogy ez is olyan, mint a kék szem: kevésbé gyakori, de semmi baj nincs vele.

 

 

 

Érzékenyítés, beszélni mindenről 

20 éves 

 

  Már szinte a számban érzem a fagyikehely ízét, ahogy a családommal végig ballagunk a nyüzsgő városon. Nasi előtt még el kellett menni a boltba, ezért másik útvonalon megyünk.

Ekkor észreveszek egy furcsa szobor párost. Az egyik ember az ég felé emeli a kezét a, másik mintha elbotlott volna valamiben. 

- A professzor fohászkodik, hogy valaki szabadítsa meg a részeg diákjától.- mutatok nevetve a szoborra.

- Azonnal fejezd be, ez nem vicces!- mordul rám Anya, majd a szobor felé biccent és csak ennyit mond:- Dunába lövés.

Elszégyellem magam. Körülnézek van-e valaki a közelben. Még a fagyizás közben is ideges vagyok, hogy én, aki mindig is iszonyodtam a kissebségek kirekesztésől, én is megtapasztaltam milyen a zaklatás, tudatlanságból ilyet tettem.

kep_2024-04-29_190543125.png

Ahhoz képest, hogy milyen gyakran használják ezt a szót rengeteg tévhit övezi napjainkban. Pedig csak olyan technikákat takar, amelyekkel a szokásostól eltérő emberek elfogadhatóvá válnak.

Sokan azt állítják, a mai világban már nincs szükség rá, sőt túl is van tolva.

A második világháborúnak már vége, nekem se kell attól tartanom, hogy az állapotom miatt halálra ítélnek, de a hátrányos megkülönböztetés, a tudatlanságból fakadó gúnyolódás ma is létező jelenség. Most is beszólnak a befogott füllel zokogó autistának, és nem csak a gyerekek.

Vannak iskolák, óvodák, ahol titkolni kell a többi szülő elől, vagy a kortársai elől a gyermek autizmus diagnózisát, mert félő, hogy kiutálják őt emiatt. Napjainkban is rengeteg ember lesz depressziós, sőt öngyilkos a bántalmazás miatt. De nem is kell mindig ilyen ”extrém” esetekre gondolni. Hány olyan hely van, ahová egy kerekesszékes nem tud bejutni, hány autista van akinek rémálom a bevásárlás a hangos zene miatt, pedig ezek a problémák egyszerűen megoldhatók: rámpák elhelyezésével, a zene kikapcsolásával, hiszen senki se azért látogatja a bevásárló központokat, hogy zenét hallgasson. Aki soha életében nem szembesült ilyen problémákkal, annak eszébe jut, hogy ez másnak gondot okoz.

Pontosan ezek miatt van szükség az érzékenyítésre. Hogy ezeket elkerüljük. Mikor gimnazista lettem, az iskolánkba eljött egy autista érdekvédő előadást tartani. Miután elmagyarázta, hogy mindennap milyen problémákkal szembesülünk, én felvállaltam a diáktársaim előtt. Ekkor olyasmi történt, amiről nem is álmodtam. Mindig megkérdezték, hogy hozzám érhetnek osztály fotózáson, ha látták, hogy befogom a fülemet lejjebb halkították a hangjukat, sose kérték, hogy vegyem ki a füldugómat. Csak azért vállaltam fel, hogy megértsék miért viselkedek másképp, mint ők. Álmodni sem mertem ilyesmiről. Le sem tudom írni, milyen jó volt, minden nap anélkül az iszonyú görcs nélkül belépni az osztályba. 

 Sajnos nem mindig értjük amit látunk, mindenkivel előfordul, hogy “nem olvassa el a feliratot”. Hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni vagy gúnyolni a legfájdalmasabb dolgokat is, csak mert félre értjük, vagy nem értjük a helyzetet, az érzékenyítéssel ezeket kerülhetjük el.

Maszkolás 1. osztály

Anya szól, hogy mindjárt menni kell az iskolába lassan kezdjek el öltözködni. Lábujjhegyen a fogashoz sétálok. Karomat lajhár tempóval kinyújtom, leakasztom a pulcsim. Araszoló mozdulatokkal bedugom a bal karomat, megragadom a ruha ujját, hogy a vállamra csússzon. 

- Vajon kijavították már a német dolgozatokat?

- Öltözz már föl!- ripakodik rám Anya. Mielőtt bármit is reagálhatnék rám adja a kabátomat és kapkodva felcipzározza.

- Mindig csak bambulászol, amikor sietnünk kéne.- puffog Anya az autóban. 

- Egyszer majd csak rájövök, hogy milyen lassan kell felöltözni.- morfondírozom miközben figyelem az ablakon lecsorduló esőcseppeket. Kiválasztok kettőt és úgy teszek mintha versenyeznének, hogy melyik folyik le az üvegen gyorsabban. 

Kiszállunk a sötét parkolóban és Anya bekísér a sápadt, derengő folyosóra. Anya elköszön, én pedig a terem felé veszem az irányt.

A terem előtt megállok egy pillanatra, mély levegőt veszek, felkészítem magam az inger tengerbe merülésre. Elfordítom a hűvös kilincset és egy határozott lépéssel bevetem magam. A zsongás egy pillanatra sötét pöttyöket rajzol hallójáratomon keresztül az elmémbe. Úgy érzem magam, mintha magaslatról vetettem volna magam az óceánba, a zaj egy pillanatra összepréseli a tüdőmet, a fulladozva beszívott levegő elektromos kisülésként száguld az ujjperceimbe. Behunyom a szemem, hogy a karikák sötét tócsává olvadjanak össze. Mikor elpárolog a feketeség ismét tudok rendesen lélegezni. Hogy a lámpa fénye kevésbé csípje a szememet, a padlót bámulva indulok a helyemre. Megkönnyebbülten a székemre huppanok, pont mielőtt egy felrobbanó darázsfészek döngicsélésével beindul a csengő. A kezeimmel megmarkolom a szék támláját és állkapcsomat megfeszítve kihúzom magam. 

- Erős vagyok! Nem fogom be a fülem! Kibírom!- amint elnyugszik a raj, én is megnyugszom kicsit, ellazítom az izmaimat.

Belép a Tanár. Gépiesen felállok, köszönök, leülök. 

- Kijavítottam a dolgozatokat.- csendül a lágy hang. A feszültség villámai lábamból a szívembe lifteznek, majd vissza a lábaimba.

- Lilinek megint ugrál a lába.- kiabál egy fiú a hátsó sorból.

- Lili viselkedj!- mintha varázslat dermesztett volna szoborrá.

Lábaim félúton megállnak a levegőben. Tartom őket, hogy a villámok kevésbé tudjanak a többi testrészemre terjedni. A szégyen egy kicsit lemetszi az élüket.

- Tanárnéni, a Lili nem teszi le a lábát!- bosszúsan a hang irányába fordulok. - Peti. Tudhattam volna.

- Ha tovább zavarod az osztályt, kiküldelek!- a selymes hang az idegességtől karcossá válik. 

- Ha kiküldenek nem tudom meg, hogy milyen lett a tesztem!- nem törődve a feszültséggel leteszem a lábam.

A Tanárnéni kiosztja a dolgozatokat. Rápillantok a dolgozat tetejére.

- Hibátlan!- A szívemből arany, csillogó folyó indul, a melegség sebesen végig áramlik a végtagjaimon.

Azok toll könnyűvé válnak és elemelnek a talajtól. Értem, hogy miért a madarak a boldogság szimbólumai. Lábujjhegyen szökdécselek a karjaimmal szárnyként verdesek, az egész testem örül. A fénylő rugalmasság mindenem átjárja.

- Öt percig be ne merj jönni!- a parancs kőomlásként dörög végig rajtam, a sötét sziklák a legkisebb csermelyt is elapasztják. A könnyeimmel küszködve kisietek.

A kihalt folyosón szipogva hintázom a lábamon, hogy megnyugtassam magam.

- Mit csináltam rosszul?

Elkezdem számolni magamban a csempéket. A harmincnyolcadik csempénél a Tanár vissza invitál. Bátortalanul visszaballagok a tekintetek sortüze alatt.

- Tudod miért kerültél büntetésbe?- tudom, hogy mérges lesz ha meg tudja, hogy nem értem, ezért remegve megrázom a fejem. 

- Mert amit csináltál nagy tiszteletlenség.- megrémülök. A tiszteletlenség nagy bűn.- Jó gyerek akarsz lenni, igaz?- a hang sokkal szelídebbé válik, de akkor is csak bólintani merek. - Jó. Akkor ígérd meg, hogy nem ugrálsz órán!

- Megígérem.- igyekszem elszántnak mutatni magam, hogy jelezzem komolyan veszem a szabályokat.

A tanárnő elmosolyodik és kiosztja az új feladatokat. Sorra oldom meg őket, de egyszer csak megzavar a fütyülés. Megrázom a fejem, hogy kipotyogjon a zajdarabka, de az makacsul kapaszkodik. Hiába próbálom figyelmen kívül hagyni az egyre több tűt szúr a dobhártyámba. Tekintettemmel az elkövetőt fürkészem. Peti. 

- A tanárnő Petitől nem tudok figyelni!- kiáltok.- Legalább most te is megkapod.

- Lili, ne legyél mindig olyan érzékeny.- korhol a Némettanár.

- De szúr a fütyülés.- panaszkodok.

A Tanárnő feje egyre vörösebb.

- Tudod mások is léteznének rajtad kívül, kis Hercegnő! Ezt neked biztos nehéz felfogni, mert a szüleid nem mutatják meg neked, de itt sajnos muszáj másokra is odafigyelni.

Méltatlankodva írok tovább.

- Persze, hogy a szüleim nem mutatják ezt meg. Jó a szemem látom a sok embert, és a bűz és az örökké fájdalmas zaj tesz róla, hogy ne tudjam őket figyelmen kívül hagyni.

 

Innentől kezdve, ha jó jegyet kapok kezeimet ökölbe szorítom, karjaimat szorosan a testemhez préselem, lábamat a padlónak nyomom és elképzelem, hogy gát van bennük, mely megakadályozza, hogy a testem többi részét elárassza az arany folyam. Mindig eljátszom a fegyelmezett szerepet. Egész órán át akarja szakítani a gátat az ár.

- Nem leszek tiszteletlen! Erős vagyok! Visszafogom magam!

Amint megszólal a csöngő, döngő léptekkel kimasírozom.

- Még egy kicsi és szabad vagyok.- amint kilépek az iskolaudvarra, tisztes távolságra futok az épülettől és engedek az árnak. Verébként ugrálok és csapkodok a levegőben. Hagyom, hogy a lényem minden rostját átjárja az öröm, az egész testem ünnepel.

Egy idő után megtanultam, hogy a dühösséget és a szomorúságot és minden mást le lehet így engedni. Mintha a túltöltött hordót meglékelnénk egy kicsit.




Puffogva kocogok a tornaterembe. A Tesitanár arcán az izmokat, mintha valaki összecsomózta volna.

- Nagyon ugrálsz a szünetekben, Lili, pedig mindig kimerültségre panaszkodsz. Itt majd levezeted az energiád. 

Tudom, hogy nagyon buta, ezért nem magyarázom el neki, hogy nagyon fáradt vagyok, csak boldog voltam. 

Labdajátékkal kezdünk. Mintha az ágyúdörgéstől visszhangzó csatatér közepén kéne dolgoznom. Annyira be akarom fogni a fülem. 

- Kibírom! Jó gyerek leszek!- a visszhang hullámverésként ostromolja a testem. Nehezen veszem a levegőt, a zaj összepréseli a tüdőmet. Igyekszem lerázni a gondolatot, hogy egy kis rosszalkodás igazán nem árthat.- Csak addig befogni a fülem, hogy enyhüljön a fájdalom.

- Lili, ne hisztizz!- hogy nyomatékosítsa mondandóját a Tesitanár karvaly karom ujjaival égetően belém mar és letépi kezeimet a füleimről. 

Nyöszörgök.

- Mit nyafogsz itt! Dobd el a labdát, amilyen messzire tudod.

Könnyeimet nyeldekelve annyi lendületet veszek, amekkorát tudok és elhajítom.- szinte a lábamnál ér földet. 

- A szüleid elkényeztetneknek. Ha eljárnál sportolni nem lennél ilyen gyenge!

- Csak azt ne! Még több hangzavar és büdös! Akkor még kevesebbet lehetnék önmagam.- mindig rettegek, hogy Anya egyszer hallgat a tanárok szörnyű ötleteire. Nem tudnék annyi ideig színt játszani. Biztos vagyok benne, hogy a nagy rosszat sem tudnám többé visszatartani. A feszültség zsizseg a tagjaimban, felfedeztem egy módszert, amivel kicsit enyhíthetem a feszültséget. Az egyik köröm hegyemmel elkezdek feszíteni egy másik köröm ágyat, majd egy gyors mozdulattal kártyalapként tépem le a körmöm. A szétfröccsenő vérrel a feszültség is kifolyik a testemből. Csak arra kell vigyáznom, hogy a labdát ne vérezzem össze, mert a Tanárnő múltkor is mérges volt, hogy rongálom a felszerelést.

Amikor harmadjára mellé dobom a labdát a Tesitanár gonosz vigyorral ennyit mond.

- Látod! Ha rendesen sportolással vezetnéd le a fölösleges energiát, nem azzal az idétlen csapkodó ugrálással most betalálnál.- mérgemben összeszorítom a fogamat. - Nem értem mi a baja a felnőtteknek azzal, hogy szabadidőmben szeretnék felszabadult lenni. Miért nem értik, hogy órán eljátszom a szerepemet, mert szeretek jó lenni de muszáj önmagamnak is lenni, hogy a lehető legjobban játszhassak. Biztos, hogy akkor nem tudnám a nagy rosszat visszatartani.

Egy pillanatra átcikázik rajtam egy gonosz gondolat. - Nem is baj, hogyha nem tudom visszatartani. Akkor mindig olyan erős vagyok, hogy szét tudom rúgni az ajtót és a szekrényt is fel tudom borítani. Ha a Tanár akkor mar meg, akkor biztos hogy meg fog lepődni. Talán az ujjait is szétharapom. Aki nem ismer úgy mint Anya vagy Kitti néni az képtelen megállítani.- Egész testemben megborzongok a rémülettől. Nem akarom, hogy a suliban lássák a nagy rosszat. Nem akarom, hogy itt bárki is ismerje ezt az oldalamat.

A további sötét gondolatokat egy szabadfoglalkozás kiáltás szakít félbe. 

- Úgy mozogtok, ahogy nektek tetszik, közben bármilyen eszközt használhattok.- magyaráz a Tesitanár.

Teljes sebességgel a tölcsérhez vetem magam. Belebújok és forgok körbe körbe.

- Nem véletlenül mondják, hogy a kör tökéletes.- Legszívesebben egész nap csinálnám. Mintha valami ringatna, ami enyhe zúgássá szelídíti a puffanást és az üvöltözést. Egyre nagyobb a játék előtt a sor.

- Lilli, szállj ki!- utasít a Tanár.- Tíz perce ezt csinálod. Csinálj mást! DE ne ugrálj! Nehogy összehányd magad itt nekem!

- A forgástól, hogy lehetne hányni?- zsörtölődve kecmergek ki a játékból. Nem akarom elengedni ezt a jó érzést. Ezért egyhelyben forgok körbe körbe. A lámpafény bántó élei kicsit elmosódnak, a szívem kellemes ritmusban zakatol, a boldogság fényes, tarka mandalákként táncol.

Eszter mellém jön. Ő is forogni kezd. Ő azonban hamar abbahagyja.

- Hogy hogy nem szédülsz?- kérdezi zöld arccal.

- Hogy lehet így szédülni?- kérdezek vissza.- Anyának igaza van. Akaraterővel bármit el lehet érni. Nem akarok szédülni, ezért nem is szédülök.- magyarázom magamnak a jelenséget.




Ismét kiosztják a német dolgozatokat. Megint jó lett. 

- Látom nem örülsz, Lili.- nevet a Némettanár.- Két csillagos ötöst bevezessem érted? 

- Örülök.- mondom meglepetten.

- Nem tűnsz boldognak. Néha igazán mosolyoghatnál!

- Lennék én boldog, csak az illetlenség.- az óra a szokásos módon folytatódik, oldom a feladatokat és arról álmodozom, hogy milyen szép volna ha jó is és boldog Lili is lehetnék egyszerre. 

 

A maszkolásnak rengeteg definíciója van. A lényeg, hogy az átlagtól eltérő személy “normálisnak” fogja tettetni magát. Mindig is irónikusnak tartottam, hogy azt mondják nem tudok hazudni, pedig néha úgy érzem hatalmas hazug vagyok, hisz életem nagy részében csak szerepet játszok. Azért lenne, előnyös mindenki számára, hogy ha erre nem lenne szükség, mert az autistákat kimeríti a neurotipikusok többségét pedig megfosztja attól, hogy megismerjék a valódi embert. Az én arckifejezéseim nem tükrözik megfelelően a lelkiállapotomat, én a teljes testemmel fejezem ki az érzéseimet, azzal, hogy el kellett folytanom ezt, azzal az érzéseimet is elfojtottam, a külvilág jórésze nem látott többet egy kissé merev, de “normálisan” viselkedő vakolatnál. 

 

Az itt leírt szédülés hiányával érdemes szakemberhez fordulni. Ez nem tehetség a baletthez, hanem neurológia probléma, amit korrigálni kell. Nekem konduktor és neurológus segített ebben.

Dolgok szó szerint értése

- Most a padtársatokkal játsszátok el, hogy most ismerkedtek meg először!- utasít a Némettanár.

- Guten Tag!- mosolyog Eszter.

- Guten Tag, Eszter!- próbálom utánozni barátnőm mosolyát.

- Nem jó, Lili.- szól közbe a Némettanár.

- De ő is Guten Taggal köszönt.- lepődök meg. - Rosszul ejtettem volna?

- Nem az a probléma, hogy rossz szavakat használtál, hanem az, hogy most azt játsszuk, hogy nem ismered őt. - magyarázza a Tanító Néni. - Ezért most úgy kell tenni, mintha nem tudnál róla semmit.

- Wie heißt du?- kérdezi Eszter.

- Ich heiße Lili. - válaszolok. - Wie alt bist du?

- Állj meg egy pillanatra, Lili.

Talpra ugrok és kihúzom magam. Az osztály nevetésben tör ki.

- Mit csináltam rosszul? Összekevertem a szavakat? Remélem nem csúnya szót mondtam. Nem akarok fekete pontot kapni!

A Némettanár bosszúsnak látszik.

- Én csak azt akartam megkérdezni, hány éves!- magyarázkodok rémülten. 

A Tanító Néni megenyhül.

- Jól mondtad a kérdést, csak az a baj, hogy te nem kérdezted meg a nevét. Ha valaki megoszt veled valamit magáról, akkor neked is ugyanazt meg kell osztanod vele. Így fejezed ki, hogy érdekel a másik. Ez olyan mint, a szülinap. Amikor Eszternek van születésnapja, viszel neki ajándékot, és amikor neked van születésnapod, ő ad neked ajándékot.

- Értem!-kiáltok fel boldogan.- Wie heißt du?





Körbe körbe ugrálok a boldogságtól.

- Hibátlan dolgozat! Anyáék olyan büszkék lesznek!

Addig ugrálok, amíg meg nem hallom a mászóka felől a sírást. Kíváncsian a hang irányába fordulok. Eszter az. Oda kocogok hozzá. Meg akarom vigasztalni. A mesékben mindig ezt csinálják a barátok. Igyekszem magamban felidézni, hogy a történetekben, hogy csinálják. 

- 1. Lépés meg kell kérdezni mi a baj.- döntöm el.- Mi a baj Eszter?

- Megígéred, hogy nem nevetsz ki.- hüppögi.

- Megígérem.- igyekszek merev arcot vágni, hogy jelezzem nem áll szándékomban nevetni. Belül kicsit félek mi van, ha valami olyan történt vele, amin önkéntelenül is nevetni kezdek.

- Kettes lett a dolgozatom.- suttogja.

- Ez tényleg szörnyű. Nem értem miért hiszi, hogy ki fogom csúfolni. Én is sírok amikor rossz jegyet kapok. Most mit kell csinálni? A filmekben vigasztaláskor mindig ölelkeznek, de előbb sokszor mondanak valamit. Mi a helyes sorrend? Ja, igen. Ő megosztott valamiről egy információt most nekem kell.

- Az enyém hibátlan lett.- mondom és már felkészítem magam az ölelésre.

- Megígérted, hogy nem nevetsz ki!- csattan rám a lány.

- Nem is nevettelek ki.- mondom meglepetten.- Biztosan nem nevetek. Miért lett hirtelen ilyen mérges? Kihagytam valamit? Előbb kellett volna megölelni?

- Jó! Akkor mondd el mindenkinek, hogy kettest kaptam a te dolgozatod pedig hibátlan!- üvöltötte Eszter.

Annyira dühös volt. Elkezdtem föl alá rohangálni és mindenkinek oda kiabálni, hogy Eszter kettest kapott, az én dolgozatom pedig hibátlan, hogy minél előbb kiengeszteljem a barátnőmet.

- Hagyd abba! Soha többé nem beszélek veled!- kiáltja és elrohan.

- Biztos mérges a rossz jegy miatt.- állapítom meg.



- El kell mennem, ezért átjöttek Mamáék.- magyarázza Anya miután segített megírni a házi feladatot.

Délután végig ideges voltam, mert nem tudtam meddig tart a “soha többé nem beszélek veled”. Van, hogy másnap kibékülünk, de volt már olyan is, hogy több, mint egy hétig nem szólt hozzám. Erre a hírre rögtön felderülök.

- Igen!- kiáltok boldogan. - Sokkal gyakrabban kéne elmenned!

- Mit szeretnél csinálni, Lili?- kérdezi Mama.

- Hupikék törpikéket akarok nézni!

- Megint? Már a könyököm folyik ki.

- De én szeretném veled nézni.

Mama beteszi a kissé karcos DVD-t és elindítja filmet.

Hozzám hajol és csak ennyit mond.

- A parkolóban láttam, hogy amikor jöttetek haza anyukáddal egy néni rád köszönt és te nem válaszoltál. Ilyenkor mindig köszönni kell, mert ez így udvarias. Édesanyád is kellemetlenül érzi magát.

- Még te is, Mama? Ráadásul pont akkor kell közbe szólni, amikor Hókuszpókot fejbe veri a szekrény!

- Megígéred A Mamának, hogy köszönni fogsz?

- Megígérem.- bűntudatom van. Nem szeretek a Mamának hazudni, de nem kockáztathatok. Nem beszélhetek idegenhez, mert lehet, hogy elvisz.

A film csendben telik. Időnként megfogom a Mama könyökét és végig simítok rajta, hogy észre vegyem kifolytak- e már rajta a törpök. Tudtam, hogy az emberek fiziológiája  (nagyon büszke voltam magamra, hogy ezt a szót megjegyeztem az egyik doksi filmből, ezért suliban sokszor mondogattam) felnőtt korára megváltozik, magasabb lesz, a vicces rajzfilmek helyett az uncsi híradót fogja szeretni, a nőknek a fejük hátuljára is nő egy szempár (legalábbis Anya meg a Tanárnénik mondogatták mindig, hogy hátul is van szemük), és megtudtam, hogy az idős emberek, amit unnak az kifolyik a könyökükön. Hiába próbálkoztam egyszer sem láttam, hogy folynak ki a törpék.

 

Az autistáknak az elvont gondolkodás a nehezére esik. A legtöbbször mindent szó szerint vesznek. Emiatt a szarkazmust sem értik vagy csak nagyon nehezen. Ironikus módon a hangsúlyozás hiánya miatt, a legtöbb neurotipikusnak sem esik le, ha egy autista szarkazmust használ vagy viccel. Emiatt a szólásokat és a közmondásokat is nehezebben értjük meg. Hogy félre értéseket elkerüljük, erre létezik egy egyszerű megoldás. Autista ismerősöknél, vagy gyereknél kerüljük, amennyire csak lehet az elvont mondatokat és a szarkazmust, illetve próbáljuk a legpontosabban megfogalmazni az utasításokat. Tudom, hogy elkerülhetetlen, hogy a gyerek ilyenekkel találkozzon az élete folyamán. Erre a családom azt találta, ki hogy időnként mondott szólásokat és megpróbálta megtanítani a jelentésüket. 

 

Segítségképp felsorolok néhány dolgot, amit én rendszeresen félre értettem:

 

Béka nő a hasadban. - Óvodában rettegtem valahányszor ittam, mert nem tudtam mennyi víztől nő ki a béka. Próbáltam is keveset inni.

 

Lassan kezdj el öltözködni!- Mit piszmogsz annyit!

 

Ne beszélj soha idegenekhez!- Nem értettem miért dühösek, amikor nem köszöntem.

 

A könyökömön jön ki.- Mindig nézegettem a nagyszüleim könyökét.

 

Nézd meg kint vagyok-e!-  Nagyon buta, ha még azt sem tudja, hogy itt áll.

 

Bármit kérdezhetsz. - Milyen parfümöt használsz? Csak hogy tudjam milyen távolságra üljek tőled.

 

Hátul is van szemem. -  Sokáig vártam, hogy kinőjön.

 

Amiért ennyit beszéltél kapsz egy különleges házit.- Még dicsekedtem is vele.

 

Az idősebbeknek mindig “Jó Napottal” és “Viszláttal köszönj!” - Anya olyan ideges volt, amikor a szomszéd tinilánynak így köszöntem.

 

- Ott van a kulcs.- Apa (szintén autista) csodálkozott, hogy Anya miért mérges amiért nem vitt kulcsot. Anya nem mondta, hogy vigyen.

 

- Ide tudnád adni a sót?- A sótartót bárki fel tudja emelni.

Hozzászólások (0)

Maugli

Egy bántalmazási ügytől hangos a sajtó. Egy öt éves gyereket bántottak az óvodában az óvónők. Az igazgatónő ott sem vette komolyan az anyát, amíg az nem szerzett terhelő bizonyítékot. Sajnos ez nem elszigetelt eset. Magyarországon rengeteg autinak van hasonló története amiről senki sem tud, vagy nem veszi komolyan. Az itt leírt történet is ilyen.

Annyit "mondanék" még elöljáróban, hogy minden történet igaz, és velem történt meg, amit leírtam eddig a blogon, csak a neveket változtattam meg, vagy nem tűntettem fel. Ehhez a fejezethez direkt nem írok életkort, hogy mikor történt velem, mert nem szeretnék senkinek se bajt okozni. Illetve még annyit, hogy a szüleim rengeteg helyre hordtak fejlesztésre, ha másik fejezetben említem, hogy részt vettem ilyenen, nem mindig az itt leírt hölggyel "zártak össze".

 

A tanárnőm, lelkesítő mosollyal közli velem, amit Marcsi néni korábban is mondott, ő neki nincs hivatalos auti specialista papírja, ráadásul túl sok intézményt kell látogatnia, ezért én és még néhány autista tanuló átkerülünk az új fejlesztő pedagógushoz.

- Kedves, édes, aranyos, megértő nő. Biztosan kedvelni fogod Lili.- lelkendezik Mili néni.

Udvariasan bólintok, hogy jelezzem tudomásul vettem. Mostanra megtanultam, hogy a neurotipikusoknak minden egyértelmű tényt jelezni kell. 

A tanárnő bátorítóan elmagyarázza hová kell mennem. Ekkor derül ki számomra, hogy egy órával tovább kell bent maradnom az iskolában. Ez dühít. Marcsi néni mindig a leghangosabb, legkevésbé fontos tanórákról hozott el, a tanárok tiltakozása ellenére, hogy ne merüljek ki. 

 - Mindegy. - elhessegetem a gondolatot miközben az eldugott terem felé lépkedek. - Most megismerkedem vele, Anya később írhat neki.

Ez a gondolat megnyugtat, mély lélegzetet veszek és belépek a terembe. A helységben csak két kölyök van, a fejlesztő pedagógus még nem ért be. A teremben ülő két gyereket már ismerem. Elemér, még nálam is csendesebb. Én beszélek azokkal akiket ismerek, ő azonban csak bólogat vagy a fejét rázza. Korához képest okos, a logikai fejtörőket és matek feladatokat ránézésre megoldja. Marcsi nénitől hallottam, hogy a szülei azt tervezik, hogy előbb viszik gimibe. Géza hármunk közül a legsúlyosabb, szinte mindenből föl van mentve, sok mindent el kell neki magyarázni. 

Elemér, mint mindig a saját magának kinyomtatott matek példáit oldja lábrázva, Géza egy játékautót tart fejjel lefelé és a kerekét pörgeti.

Leülök a megszokott helyemre és olvasni kezdek. Az ajtó nyikorgás és magassarkú kopogás szakít félbe. Felnézek. Hosszú sötét kardigán, olyan vastag smink, mintha a teljes arca gyerek ujjfestés volna, jókora drapp színű táska. Senki sem hagyja teljesen abba a számára megnyugtató tevékenységet, de mindenki feszült csendben figyeli a jövevényt.

- Álljatok föl!- harsan szigorúan. Az éles hangtól egyszerre rándulunk össze és ugrunk talpra.- Szűcs Ibolya vagyok, de szólíthattok Ibolya néninek. Jobban örülnék, ha magáznátok.

Kinyújtott karral Elemérhez lép. Mindenki szoborként nézi.

- Na!- mordul a nő a fiúra.- Mutatkozz be!

- Elemér.- a válasz, mintha megrekedne a torkában, a gyenge hang arra emlékeztet, mint amikor az ember, hogy ne zavarja a családja alvó tagjait annyira lehalkítja a televíziót, hogy folyamatosan koncentrálnia kell, hogy értse, miről társalognak. Kezeit, hogy ne stimmeljen, összekulcsolja a háta mögött.

- Ne légy udvariatlan!- parancsolja Ibolya néni.- Rázz velem kezet!

Az idegességtől kígyóként tekergő ujjait a nő kezébe nyomja. 

Az ismét kinyújtja a kezét és a maga elé távoli tekintettel meredő Gézához lép. Szikrák kezdenek pattogni az elmémből.

 - Kezet kell vele fogni! Miért?- enyhe borzongással figyeltem a várakozón kinyújtott karú nőt. - Egyesek nem tanulnak semmiből! Miért kell erőltetni amikor látja, hogy ez nekünk rossz érzés?

A fejlesztőn látszik, hogy kezd ideges lenni. 

- Mire vársz?!- Géza olyan mint aki álmából ébred, úgy méregeti az elé nyújtott kezet, mintha most venné észre, hogy áll előtte valaki. Ha nem arra koncentrálnék, hogy uraljam a tikkelésem és felkészítsem magam a rám váró érintésre és az azt követő kommunikációra, sajnáltam volna a fiút. Tudom, milyen érzés, amikor kihúznak abból a kellemes, pihentető transzból, mikor a belső világodban lebegsz. Sokszor viccesnek is tartom az ellentmondást, hogy hármunk közül velem, az osztály legcsendesebb tanulójával, lehet a legjobban kommunikálni.

- Fogd már meg a kezem!- sípítja a nő. Géza elmosolyodik  és finoman összekulcsolja a kezét a nőjével, és csak tartja.- Rázdd meg!

A gyerek durván megrángatja a végtagot. A fejlesztő arcán a bosszúságot felváltja a fájdalom. 

- Hagyd már abba!- visítja.

A fiú azonnal elengedi. A pedagógus egy pillanatig a csuklóját dörzsöli, majd felém közeledik. Értetlenül nézem, hogy egy perc múlva ugyanúgy közeledik hozzám, ahogy a fiúkhoz. Az orromat megcsapja a verejték és egy túl édes parfüm márka szaga. Lenyelem a döbbenetem a nő makacsságán és megrázom a kezet. Az izzadságtól nyálkás bőrről rám ragadnak a szagmolekulák. Legyűröm a kényszert, hogy a tenyeremet a ruhámba töröljem. Az iskolában dolgozókkal próbálok mindig tisztelettudóan viselkedni.

- Lili.

- Ismeritek egymást?- kérdezi barátságtalanul.

- Havonta egyszer közös a fejlesztő óránk.- felelek a pulóverem madzagját gyűrögetve.

- Csak havonta egyszer tartottak nektek fejlesztést?

- Nem. Hetente egyszer volt mindenkinek fejlesztés.- magyarázok a többiek helyett.- Csak havonta egyszer van olyan időpont, amikor mindenkit elengednek a tanárok.

- Értem.- a hang továbbra is nélkülözött minden kedvességet. A fekete kardigános kéz egy pillanatra eltűnt a hátizsákban, majd nagy köteg papírt vett elő. Ezeket elosztja hármunk között.- Ezeket töltsétek ki, hogy felmérhessem, hogy álltok. 

Megnézem a papírokat. Összesen hat oldal, a legtöbb kérdés karikázós, vagy olyan amire csak egy szavas választ kell írni.

Leírom a nevem, a korom és, hogy melyik osztályba járok.

Az első lapon két nagy rajzolt kéz van, hozzájuk a kérdés “Melyik a jobb kéz?”   

A következőben el kell dönteni, hogy a kisebb rajzolt kezek jobbra vagy balra mutatnak-e.

Utána egy sor maciról kell eldöntenem, hogy melyik kezét és melyik lábát emeli föl, ha szemben áll velem. 

A következő lapon alsós matek pl.: két számjegyűek összeadása, kivonása, szorzótábla. Már a második lap alján járok, amikor a fejlesztőpedagógus hangja végig dörög a testemen. Meglepetten felnézek.

- Géza, miért nem csinálod a feladatot?!

- Mert nem mondta, mikor kezdjem.

- Csináld már! A többiek mindjárt végeznek!

- Mivel írhatok a lapra?- ha nem használna kérdőszavakat a hangja monotonitása miatt nem lehetne megállapítani, hogy kérdés vagy megállapítás, amit mond.

- Nem érdekel! Csak csináld már!- a fülem kezd sajogni az állandó rikácsolástól. A fiú lassan válogat a ceruzái között, többet megérint, mire kiválaszt egyet.

A harmadik teszt csupa alapműveltségi kérdés pl.: “Ki írta a Rómeó és Júliát? Ki fedezte föl Amerikát?”

Amint végzek szokásomhoz híven eltolom magamtól a lapot, hogy jelezzem nem áll szándékomban puskázni és folytatom az olvasást, amíg a barátságtalan hang félbe nem szakít.

- Kisasszony, csináld végig rendesen a feladatot!

- Már kész vagyok.- felelem.

- Nyolc perc sem telt el! Biztosan összecsaptad!- a rekedtes hang kezd egyre jobban dühíteni. Tudom, pedagógus miatt nem érdemes ilyesmin dühöngeni. Megszoktam, hogy sokan rosszul reagálnak a különcségeimre, de a legtöbben miután jobban megismernek, el szokták engedni őket.

- Nagyon egyszerűek voltak a feladatok.- magyarázom.

- Légy szíves nézd át őket még egyszer!- a hangjában számomra érthetetlen él van.- Biztos vagyok benne, hogy van bennük hiba.

- Én pedig biztosra veszem, hogy nincs.- mély levegőt veszek, hogy megnyugtassam magam. - Ne csinálj konfliktust az első órán! Csak nézd át őket!

Az összes lapon át futok, de nem találok semmit, ezért visszateszem őket az asztalra.

- Úgy értettem olvasd végig az egészet, ne csak vess rájuk egy pillantást!- egyre mérgesebb vagyok.

- Végig olvastam mindent.-felelem. Nem tudom, hogy érződik-e szavaimon a növekvő harag. 

- Ennyi idő alatt végig olvastad?-bólintok.- Engem csak ne nézz hülyének! Képtelenség, hogy három lapot ennyi idő alatt végig olvass!

Most először kezd felsejleni a hangból kiszűrődő maró gúny.

- Ennyi idő alatt bárki kiolvassa.- vágok vissza. A dühtől vörös gőzök áramlanak előttem. Az egész testem megfeszül. Minden energiámat arra fordítom, hogy még véletlenül se emeljem fel a hangom.

Olyan hirtelen mozdulattal veszi el a lapokat, hogy megijedek.

- Akkor nem bánod, ha most kijavítom.- úgy vicsorog, mint egy feldühödött pávián.

- Nem.- értetlenül méregetem egy percig. Az utolsó szavait szinte sértésként mondta. Nem értem miért kéne megijednem, hogy most ellenőrzi a tesztemet. Elhessegetem és folytatom az olvasást. A szemem sarkából látom, hogy Elemér is kiviszi a lapjait. Csak Géza koncentrál kilógó nyelvvel a papírokra. 

Már közeledik a könyv tetőpontja, az izgalomtól megszűnik a világ, csak a történet van. Hideg, kissé éles valami csapódik az arcomnak. Riadtan próbálom összerakni, hogy mi történt. 

- Hibátlan.- mordul a nő. Ekkor regisztrálom a történteket.

- Hozzám vágta a papírokat. Miért?! Az értetlenség és a felháborodás keverékével nézem, ahogy Elemérnek is odaadja a papírjait.

- Kilencvenkét százalék. Szép munka.- ekkor olyan élmény ért, ami korábban, sosem. Most először hallottam jó eredményre gratulációt “gratulálás” nélkül.

- Nekem nincs erre időm!- mennydörögte az asszony és a komótosan írogató Gézától elvette a tesztet.

- D-de nincs még kész.- dadogta a fiú megszeppenve.

- Nekem akkor sincs erre időm.- mordult Ibolya, majd ott helyben neki állt kijavítani.- Ez se jó…. Ez se jó…. Az is hibás.- ideges motyogása összekeveredett a papíron áthúzott toll sercegésével.

- Hogy lehet, hogy még azt sem tudod melyik a jobb vagy bal kezed?! 

- De tudom!- ellenkezett a fiú.- A bal kéz, ahol a szívem dobog, a jobbal írok.

- Akkor miért nem tudtad eldönteni, hogy jobbra vagy balra mutatnak- e a kezek?!- gúnyolódott fölényesen a fejlesztő.

- Azt írtam, hogy jobb vagy bal kézzel mutatnak-e.- suttogta a gyerek.

- Micsoda?- kíváncsian lepillantok a saját tesztemre. Akkor veszem észre, hogy hol jobb, hol bal kéz mutat jobbra, balra. Szólok a pedagógusnak. Ő döbbenten néz a feladatra.

- Igaza van.- álmélkodik, de aztán visszatér a gúnyos szigorúsága.

- A  feladat akkor is az volt, hogy “Válaszd ki jobbra, vagy balra mutatnak a kezek”. Hiába jó a megállapítás sajnálom - biztos voltam benne, hogy kicsit se sajnálja - ezért nem jár pont.

Megszólalt a csöngő. Udvariasan elköszöntünk, majd átnyargaltam az épület előtt várakozó autóhoz. Bedobtam a táskát, és bepattantam a kocsiba.

- Milyen az új fejlesztő?- érdeklődik a kormány mögül Anya.

- Hangos.-felelem.

A haza vezető úton baljós gondolatok gyötörtek. Éreztem, hogy újabb nehézségek várnak rám. 

 

Bekopogok az ajtón.

- Bejöhetsz! -inkább parancs volt, mint engedély. Köszönök és leülök.- Elemér másik iskolába ment. Géza még nem érkezett meg. Tudsz róla valamit?- megrázom a fejemet.

- Ülj közelebb!- mordul Ibolya néni.

- Én mindig itt ülök.- dadogok meglepetten.

- Ott nem tudsz részt venni a csoport feladatokban. Gyere ide!

- Csoport feladatok! Együtt kell dolgoznunk? A táskámat markolászva mellé ülök. Próbálok nem fintorogni a parfümjétől.

- Én felelek a jegyeitekért, amíg nincs itt Géza tanulok veled. Miben segítsek?- a rekedtes hangban semmi kedvesség.

- Talán valami hasznom is lehet az egészből.

- Az egyik kémia példát nem értettem. - odateszem az asztalra a nyitott könyvet.

- Ez nagyon egyszerű!- Ez semmit nem tud gúnyolódás nélkül közölni?- A számokat csak behelyettesíted ebbe a képletbe….- a magabiztos hang hirtelen elcsuklik. - Ebben két ismeretlen van!

- Tudom, ezért nem értem.

Pár percig harapdálja az ajkát. A vörös rúzs megfesti a fogait.

Mint egy vámpír, aki bár halhatatlan, öregszik.

- Majd elmagyarázza a tanárnéni.- szinte hozzám vágja a könyvet.

- Vegyük át a többit!

- Nincs más.

- Hogy hogy nincs?- inkább vád, mint kérdés. Mintha aljas hazugságon kapott volna.

- Minden mást megtanultam holnapra.

- Nemcsak holnap mész iskolába, vegyük át a többit.

- Nincs szükségem másban segítségre, egyedül tanulok.- felelem büszkén. Örülök, ha másban nem is, ebben önálló vagyok.

- Vedd elő a többit!- morogta a pedagógus makacsan. Lemondóan a kezébe adtam a töri könyvemet a legutolsó leckénél kinyitva.- Mondd velem! Szent László uralkodása….

- Én ezt már tudom.- szakítom félbe méltatlankodva. Nem tetszik a gondolat, hogy úgy akar tanulni velem, mint egy kisgyerekkel.

- Akkor mondd el te!- ugatja olyan durván, hogy egy pillanatra elvesztem az önbizalmam. 

- Innen már túl ciki lenne kihátrálni.

Kissé habogva kezdem, de ahogy megérzem, hogy a fejemben helyén vannak az adatok, folyékonyan elmondom az egész leckét.

- Hibátlan.- mondja gőgös mosollyal, mintha mindezt neki köszönhetném. -Mikor uralkodott?

- Mit? Tessék?- javítom ki magam automatikusan.

- Azt kérdeztem mikor uralkodott?- a ragadozó mosolyból áradt a fölény.

- Az előbb mondtam.- suttogom döbbenten. - Kizárt, hogy kihagytam a dátumot.

- Mondd el még egyszer.

Miután rájöttem, hogy a kínzás még nem ért véget, csalódottan válaszolok. Ibolya néni addig kérdezget, amíg nyikorogva kinyílik az ajtó és becammog rajta Géza.

- Hol voltál?- ripakodik rá a nő.

- A Balatonon. Elmentünk Egerbe is.- meséli miközben a pedagógus mellé letottyan a székre.

- Velem ne merj szemtelenkedni!- üvölti Ibolya néni, mint Banshee a Scooby Dooban.

A fiú maga elé meredve magyarázza.

- Te kérdezted hol voltam.- csavargatja idegesen a kezét.

- Ne forgasd ki a szavaimat! Mit vettetek órán?

- Nem vettünk semmit.- feleli Géza a megszokott orrhangon.

Egy pillanatra tátva marad Ibolya néni szája, de aztán aszalt szilva arcán még több ránc keletkezik.

- Nekem ne hazudozzál, kisfiam!- a fiú megugrik székestül.- Ne mondd, hogy nem tanultatok semmit!

- Tanultunk.- szipogja meglepetten.

- Akkor mégis miért mondtad, hogy nem vettetek semmit!- rikácsolja. A fiú a lehető legkisebbre húzza össze magát.

- A az t-tanító néni… az iskolából nem mehet ki senki vásárolni. Az tanító néni azt mondta… Senki se mehet ki.- a hangszíne semmit se változott, de sűrűn kezdett pislogni.

- Ez hülye.- hajol hozzám Ibolya néni cinkosan. A gyomromban kisebb görcs keletkezik. Igyekszem elfordítani a fejem.

- Bár tudnám, hogy kell elutasítóan jelezni! 

Az asszony benyúl a széke hátán logó táskába és előhalászik egy csörömpölő zacskót.

- Most kezdjük el a munkát!- zacskóból műanyag lapok kerülnek elő, mindegyiken más más betűvel. A fejlesztő mindnyájunk elé azonos számú lapot rak.- Az nyer, akinek elfogynak a betűi. 

- Nyertem.- mosolyog Géza és valamennyi betűt ledob a földre.

- Értelmes szót kell kirakni!- indít újabb támadást a dobhártyám ellen Ibolya néni.

- Azt hittem több betűt tartalmaz.- méregetem a zacskót. Az egyik lány állandóan behordja a sajátját az osztályba.

- Ez az iskoláé.- magyarázza Ibolya néni. - Mégis miből vennének új játékokat?

- Ki tudom rakni, hogy Anna.- pakolom az asztal közepére a lapokat.

- Nem lehet tulajdonnév! - lesütött szemmel lapátolom vissza a betűket.

- Miért csináljuk ezt?- értetlenkedik Géza.

- Nagyon udvariatlan vagy!- Ibolya néni úgy látszik a fejébe vette, hogy ripityára töri a hallócsontjainkat. Marcsi néni soha nem kiabált velünk. - Ha felnőtt emberrel beszélsz mindig mondd, hogy tetszik! Mondd még egyszer ,de udvariasan vagy nem válaszolok!

- T-tetszik tet- tetszik miért csináljuk ezt tetszi-ik tetszik?

- Ezzel fejlődik a szókincsetek. -dörmögi az asszony, majd kirakja a Köln szót.

- Ön azt mondta az előbb, hogy nem lehet tulajdonnév.- nézek rá zavarodottan.

- Igen. Ez a szabály. De Köln egy város.-feleli gőgös mosollyal.- Látod, Lili, ezért csináljuk, hogy tanuljatok.

A vörös párában már villámok cikáznak a dühtől. Mélyeket lélegzek, hogy lehiggadjak.

- Veszíteni is tudni kell, Lili.- magyaráz negédesen.- Ez is az élet része.  

A foglalkozás hátralevő részében igyekszem felidézni az összes pszihiáterem tanácsát haragkezelésből. 

Nagyon kevés betű van, hamar végzünk. Természetesen Ibolya néni nyer. 

A kocsihoz vágtatok mielőtt Anya bármit is kérdezhetne kifakadok.

- Ez a nő hülye! Hogy vették fel! Biztos internetről rendelte a diplomáját!

 

- Tet- tet-szik a ró-romaik feltalálták tetszik tetszik tetszik a csapkodó hidat.

- Harmadjára mondom, hogy csapóhíd te hülye!- a reszelős üvöltést a folyosó végén visszhangzik. Megszaporázom, a lépteimet, majdnem beesek az ajtón.

- Tetszik, tetszik a róma-aiak feltalálták tetszik a cs-csap-pós hidat.

- Várj!- rikoltja Ibolya néni.

- Tetszik, tetszik várok.- suttogja fiú.

A tanárnő letesz elém egy fele kék fele zöld táblát.

- Nem csinálhatnám inkább a házit?- könyörgök.

- Akkor nem fogsz fejlődni.- morog rám az asszony. - Csak addig kell amíg vele befejezem.

Lerak hat korongot is. Mindegyiken más más rajzolt állat figura van.

- Helyezd el a táblán, hol élnek ezek az állatok!

- Hogy?- nézem értetlenül. 

- A szárazföldi állatokat a zöldre a vízi állatokat a kékre.- magyarázza direkt vontatottan szem forgatva. Megfogja a teknősbékát és ráhelyezi a kékre.- Látod? Segítettem.

A körmömet a tenyerembe vágom mérgemben.

- A panda és az oroszlán nem is egy helyen él.- méltatlankodok.

- De mind a szárazföldön élnek.- úgy mondja, mintha egy óvodással beszélne.

- Ez túl egyszerű.-tiltakozok.

- Akkor megtudod csinálni, amíg végzek ezzel a hülyével.-vakkantja, majd tovább faggatja az egyre jobban tikkelő Gézát.

- Ez reménytelen!- kiáltja Ibolya néni színpadiasan. -Te teljesen hülye vagy. Kezdjük inkább a szókirakót.

- Tetszik, igen.- motyogja a fiú. Valahányszor lejátszódik ez a jelenet elönt a bűntudat és a tehetetlen düh. Néha eszembe jut, hogy szólhatnék a szüleinek, hogy tudják mit csinál vele. Tudom, hogy csak magamat sodornám bajba. Anya így is folyamatosan azért küzd, hogy visszakerülhessek Marcsi nénihez. 

Velem is gyakran szemét, de nem ennyire. Az óráinkon gyakran eszembe jut, hogy azért, mert én el tudom mondani Anyának, hogy mit csinál velem.

Ibolya néni ismét előveszi az ismerőssé vált zacskót.

- Ennek semmi értelme!- fakadok ki. 

- Ez fejleszti a szókincseteket.- vágja rá fölényesen Ibolya néni.

- Csak ugyanazokat a szavakat rakjuk ki mindig.- kötöm az ebet a karóhoz.- Nincs elég betű.

- Mégis miből vegye meg ezt az iskola. - forgatja ismét a fejlesztő a szemét.

- Mondjuk amiből téged fizetnek, te túlsminkelt keselyű?

- Kezdem én! Kirakom, hogy Köln.

- Azt már megállapítottam, hogy nem tudsz semmit. Segítek kicsit megismerni az autizmust.

- Tudta, hogy a Jurassic Parkban nem velociraptorok, hanem deinonycusok szerepelnek?

- Mi?- Ibolya néni meglepetten néz rám. Sose szólalok meg játék közben.

- Tudta, hogy a Jurassic Parkban nem velociraptorok, hanem deinonychus szerepelnek?- ismételtem vontatottan.

- Nem.- morogja a fejlesztő és tovább piszkálja a betűket.

- És azt tudta, hogy a velociraptor nem ragadozó madarat, hanem gyors rablót jelent?

- Miről beszélsz?

- Arról, hogy a velociraptor nem ragadozó madarat, hanem gyors rablót jelent. A Jurassic Parkban ezt félre fordították. A velociraptorok valójában….

Első lecke: ha az autisták az érdeklődési területükről beszélnek, nem lehet velük abbahagyatni.



Belépek az ajtón. 

- A méretük és az élőhelyük is eltért.

- Miről beszélsz?- hagyja félbe a fejlesztő Géza feleltetését.

- A velociraptornak és a deinonychusnak eltérő volt a mérete és az élőhelye.

- Nem értem.- mondja maga elé.

- A Jurassic Parkban nem velociraptorok, hanem deinonychusok szerepelnek. A velociraptor nem ragadozó madarat, hanem gyors rablót jelent. A Jurassic Parkban ezt félre fordították. A velociraptorok valójában….

- Sajnos képtelen vagyok érzékelni, hogy nem érdekel a téma. A fejed biztos csak a meleg miatt egyre pirosabb.

A nő sietve kioszt egy macis színezőt miközben elmagyarázom, hogy hol éltek az említett dinoszauruszok.

- A velociraptor csupán olyan magas volt, mint egy pulyka.

- Az a feladatotok, hogy háromféle ceruzával kiszínezzétek a képet.

- A velociraptor valójában nem Észak- Amerikában élt.

A fejlesztő az orra alatt motyogva előkapja telefonját és elkezd nyomkodni valami játékot. Nem látom, mi az, de a sűrű dudálásból ítélve nem halad jól.

- A tyrannosaurus valójában nem csak a mozgást érzékelte.

- Te-tetszik tet-szi-szik játszhatok én is tetszik?- néz a képernyőre Géza.

- Ez szókirakós, megpróbálhatod, de ne várd, hogy segítsek.- mosolyából árad a felsőbbrendűség tudat.

A fiú kikapja a kezéből a telefont és már fel is csendül a helyes választ jelző hang.

- A tyrannosaurus nem futott olyan gyorsan, mint a filmben.

- Muzeális, polihisztor. Tetszik, tetszik, sokkal jobb, hogy van elég betű.- lelkendezik a gyerek.

- A utahraptor volt emberméretű.- ez a szilvás árnyalat  egész jól áll a keselyűnek.

- Csapd agyon azt a bogarat!- egy pillanatra elhallgatok. 

Odafordulok ahová Ibolya néni reszkető ujja mutat.

- Az egy pók.- helyesbítek és folytatom a kiselőadást.

- Na és?- még sose láttam felnőttet így hátra húzódni a székkel.

- A-pók nem bogár.- magyarázom. - A tyrannosaurus állkapcsa….

- Tetszik tetszik Lili a legokosabb ember tetszik tetszik.

Miközben folytattam a kiselőadást a pók tovább mászott az asztalon, háttérzeneként egyre csak szólt a jó pontot jelző csengő.



Semmi nesz nem szűrődött ki a teremből. Belépek. Géza épp azt válogatja, hogy melyik állat szárazföldi és melyik vízi.

- Miért jöttél ide?- rivall rám Ibolya néni. Az értetlenségemet látva csak ennyit mondott. - Marcsi néni visszakapott.

Szinte kirepülök az ajtón. Mielőtt kilépek az épületből még meghallom Géza orrhangját.

- Tetszik, tetszik játszhatok megint tetszik a telefonodon.

- Nem, mert kijátszottad múltkor az összes ingyenes szintet.- sziszegte a nő a fogai között.



- Hogy érzed magad?- csukta be az ajtót mosolyogva Marcsi néni.

- Olyan jól esik ének óra helyett ez a kis csönd.- feleltem.



Ez a "kellemetlenség" számomra csak pár hónap volt. Itt röviden írtam róla, de szörnyű érzés volt hétről hétre nézni, ahogy egyre jobban tikkel és dadog az a fiú. Aki ezt olvassa talán felmerül benne, hogy miért nem szóltam senkinek. Mert addigra megtanultam, hogy nincs kinek szólni. Vagy nem hisznek nekem, vagy túl érzékenynek neveznek. Azért írtam le most ezt, mert azt szeretném, hogy ezeket vegyék komolyan. Ha egy gyerek vagy egy szülő szól, akkor ne csak legyintsünk rá. Sokan el sem bírják képzelni, milyen ijesztő, ha összezárnak egy nálad legalább háromszor nagyobb és erősebb emberrel, aki folyamatosan ordítozik veled, fenyeget téged, és megaláz mások előtt.  

Sokan azzal mentegetőznek, hogy azért nem tudnak mihez kezdeni az autista gyerekekkel, mert nincs képesítésük. Ha valamit megtanultam az évek alatt, az az, hogy az empátia sokkal többet ér bármely papírnál.

Szelektív evés óvoda-általános iskola

A gyerek maximum hatféle étel között válogat, bizonyos kritériumok alapján.

- Már csak az ebéd van hátra és mehetek haza.- biztatom magam.

Beállok a sorba. A tekintetem elidőzik az asztalokat terítő naposokon. Tovább tartott a bambulás, mint gondoltam, mert hamarosan a sor elején találom magam. Ekkor megcsap a bűz. Szaftos hús. Sosem tudtam dönteni, hogy a szaga vagy a látvány, ahogy folyás közben a csúnya barna megfesti szép fehér rizst taszít-e jobban. Sóhajtok, és felkészülök a hiábavaló vitára.

Amint előre érek igyekszem udvariasan mondani (a felnőttek az udvariasságot nagyon szeretik).

- Csak rizst kérek szépen!

- Nincsen csak ezt, vagy azt.- horkant a Dadus Néni és odaadja az iszapos külsejű ebédet.

- Miért kell rátenni, olyan undorító?!- fakadok ki.

- Mert a szüleid kifizették, ezért nem mehet kárba.

Dühösen visszaülök a helyemre.

- Ebben semmi logika nincs. A rizst megettem volna, most már tényleg kárba vész. Apának igaza van, a buta emberekkel nem érdemes vitázni.- állapítom meg szomorúan. Csak az vigasztal, hogy nemsokára jön értem Anya.

 

Azóta sem fért a fejembe miért volt jobb, hogy ahelyett, hogy hagyták volna, hogy üres rizst egyek, inkább visszavették a mindig teljesen érintetlen ételt.

A szelektív evést mindig két dologhoz kötöttem. Az egyik, hogy érzékenyebb vagyok az ingerekre, némelyik szó szerint fájdalmat okoz. A másik pedig, hogy autistaként nehezen kezelem a kiszámíthatatlan, váratlan dolgokat, és a változást. Márpedig a hétköznapok ilyenek. Az ismerős dolgok megnyugtatnak. Ezért megyek néha öntudatlanul is ugyanazon az útvonalon buszmegállóba, még ha van rövidebb út is, ezért nézem meg újra és újra a filmeket, és ezért nyugtat meg a tudat, hogy ha tudom, hogy milyen az étel íze, a tapintása a nyelvemen. Kiskoromban ez olyan mértékű volt, hogy fél évig reggelire, ebédre vacsorára csak káposztás tésztát ettem. Voltak rituális ételek, amiket csak bizonyos helyen fogyasztottam pl.: Mamánál reggelire bundáskenyeret ettem. Éveken keresztül, minden áldott nap, de csak reggelire. 

Még most is csak bizonyos sorrendben eszem az ételeket.

Ilyenkor jöttek az olyan mondatok: “- Hagyja anyuka, ha éhes lesz, megeszi."

A szakirodalomban is benne van, hogy az autisták gyakran nem ismerik föl a saját érzéseiket. Én alsó tagozatban tanultam meg megkülönböztetni a többi zavaros érzéstől az éhséget. Kiskoromban csak, azért ettem meg ezt vagy azt, mert tetszett valamilyen tulajdonsága, pl.: a sült krumplit színskála szerint meg lehet enni.

Ilyenkor javaslom, hogy próbálják megtalálni miket szeret a gyerek, ha erőltetik csak rosszabb lesz. Sok esetben, ahogy érik a gyerek, más ételeket is kedvelni fog. Nálam a szüleim úgy csinálták, hogy mindig megengedték, hogy mielőtt bele ettek volna egy kicsit megkóstolhassam az ő ételüket. 

Rengeteg autinál gondot okoz babakorban a rágás és a nyelés. Ezek nem mindenkinél mennek ösztönösen. Ha gondot okoz a szilárd ételekre való átszoktatás, ezt a lehetőséget is érdemes kivizsgáltatni.

Ma már sokkal több ételt eszek, mint gyerekként, de mai napig vannak ételek, amikre még ránézni sem bírok. Még most is  elfog a hányinger, ha valaki főzeléket eszik.  

Shutdown - Meltdown Alsótagozat

Egy olyan félreértett jelenségről írok, amit gyakran hisztériának vagy rossz magatartásnak gondolnak.

A Tisza elemzését írom a füzetbe. A vers utolsó versszakát gyorsan megjegyeztem. Szinte olyan, mintha a nagy rosszról szólna. Az is olyan, mint az árvíz, ami áttöri a gátat, hogy elnyelhesse a világot.  Lassabb vagyok, mint a többiek. Többször szólok az Osztályfőnöknek, hogy még várjon a tábla törléssel. 

- Ha többet gyakorolnál otthon, gyorsabb lennél. - vakkantja, és már törli is a táblát.

- "Ha egész nap írnék, akkor sem lennék olyan jó, mint a többi gyerek."- ebben biztos vagyok, mert mindegyik barátom azt mondja én sokkal többet gyakorlok, mint ők. 

Kétségbeesetten próbálok gyorsabban írni. Valamiért nehezebben mozgok a többiekhez képest, ezért vagyok lassabb és ezért írok csúnyán a Doktornéni szerint. Én próbáltam elmagyarázni egy párszor az Osztályfőnöknek, de nem hitt nekem. Valami baj van a lámpával, mostanában többet villódzik. Minden villanás tűket szúr a szemembe, bogarak táncolnak előtte.

- Két óra és mész haza.- hajtogattam magamban. A percek csigalassúsággal telnek. Egyre nehezebben tudok koncentrálni.

 Be kell hunynom a szemem egy percre. Az egymással társalgó gyerekek zsivaja tengerként morajlik körülöttem. Valami rossz érzés motoszkál bennem. Mintha a hang tenger nyomása összenyomna és kipréselne a tüdőmből minden levegőt, a szívem, majd kirobban a helyéről. 

- Ha nem aludnál, talán időben végeznél a feladattal!- a kiáltás szökőár olyan erővel ütközik nekem, hogy az egész testemben összerándulok. Felpillantok. Az Osztályfőnök pár centire áll mögöttem. A hangzavarban nem hallottam meg a lépteit. Rémülten, szégyenkezve összébb húzom magam.    

- Mutasd a füzeted!- remegve adom a kezébe A Tisza elemzését.

- Ezt a macskakaparást te írásnak nevezed! - Bődül el közvetlenül a fülem mellett. Felnyüszítek a fájdalomtól. Mindenem reszket. 

- Fogd meg a ceruzát és kezdd írni amit mondok!- a parfümje illat molekulái atkaként csipkedik az orrom. A remegéstől nagy nehezen megfogom a ceruzát, de képtelen vagyok egyenesen tartani.

- Még ennyit sem bírsz megcsinálni?!- égető nehéz test gördül végig a hátamon és a vállamon, ahogy az Osztályfőnök fölém hajol. A parfüm olyan elviselhetetlen, hogy a számon át kapkodom a levegőt. A fájdalomtól és a rettegéstől elkezd könnyezni a szemem. 

- A verset Petőfi…. Már megint mit csinálsz?! - Az orkán fájdalmasan dübörgött keresztül a dobhártyámon. Sikítva tapasztottam be a fülem. A ceruza leesett a földre és elgurult. A könnyek egyre inkább csorognak a szememből. Összeszorítom őket, hogy ne sírjak. Az üvöltés sötét hömpölygő hullámokat táncoltat előttük. Nem értem mit beszélnek körülöttem. A gyomromból szikrák cikáznak görcsösen feszülő végtagjaim felé. Lángoló dárdák szúrják át a karomat és letépik a kezemet a fülemről.

Kinyitom a szemem. Az Osztályfőnök bíbor arccal kiabál velem. Hiába érzem úgy, hogy minden egyes szótag tüskésbuzogényként csapódik a dobhártyámba, egy szavát sem értem. Azok a forró dárda ujjak a feszültségtől összeszorított kezembe préselik a ceruzát, majd izzó karmokként a karom köré fonják magukat.

- Hagyd abba. Ez fáj.-suttogom szipogva. 

- Írd már le!- még magyaráz valamit, de nem fogom fel. Képtelen vagyok. 

Továbbra is fölém hajolva, a kezemet markolászva, elkezdi húzni a papíron a kezemet. Képtelen vagyok eltávolodni. Hiába húzom összébb magam közelebb préselődik hozzám. Az osztály dühödt méhrajként zsong. Ekkor kezdődik. Azok a szikrák kezdenek viharrá alakulni. Hömpölyögnek a végtagjaimban és a gyomromban, a tüdőm és a rémülettől gyorsabban dobogó szívem felé veszik az irányt. Kezdik átvenni a gondolataim fölött az irányítást.

- "Annyira fáj! Mindenhol fáj! Nem enged el! Ne érj hozzám! Engedj el!- a karmok egyre csak tovább ösztökélnek.- Ki kell szabadulnom valahogy! Le tudnám lökni! "

- Fogd rendesen azt a ceruzát!- az újabb hanghullám hátulról találja el a tüdőmet.- "De még jobban kiabálni fog!"

Ahogy a vihar egyre inkább átalakul a nagy rosszá egy gondolat szöget üt a fejembe.

- "Ha a fejemmel el tudnám találni, el tudnám törni az állkapcsát! Akkor nem tud kiabálni! Véget ér a fájdalom! "- az izmaim feszültségtől sistergő, megfeszített rugókká alakulnak. Olyan erővel nyomom a ceruzát a papírra, hogy eltörik a hegye. Ekkor olyan erőssé válik a feszültség, hogy maga ceruza is kettétörik a kezemben.

- Tiszteld annyira a szüleidet, hogy nem teszel kárt a hisztiddel a holmidban!

Az egész testem készenléti állapotban van. A nagy rossz készül kitörni.- Nem!

- "Jó gyerek nem verekszik! Jó gyerek akarok lenni! Muszáj visszatartanom!"- próbálok mély lélegzetet venni, de görcsösen megfeszített testem csak kortynyi levegőt enged beszívni. Sikerül a kitörni készülő vihart visszanyomni a gyomrom mélyére. Mintha nagy rosszullét közben az enyhülést hozó hányást nyeltem volna vissza.  A sok inger fájdalmasan lüktető neon szivárvánnyá vált az elmémben.  Az agyam az érzékszerveimen keresztül sercegve kezd szénné égni. Most már marcangol belülről a vihar. Nincs menekvés a fájdalom elől. Túl nagy erőfeszítésbe telik a nagy rosszat féken tartani, megbénulok. Most már hiába karmol az Osztályfőnök képtelen további írásra ösztökélni. Megint kiabálni kezd, hogy mennyire lusta vagyok. A fájdalomtól bénultan csak zokogok a helyemen. Nem számít, hogy szid, fenyegetőzik nem tud rábírni, hogy tovább dolgozzak.

Az osztályban felrobban a méhkas. Csöngő. Botladozva indulok a helyemről. Ki. El a fájdalomtól. Muszáj kiugrálnom a nagy rosszat.

- Hová mész Lili?- a szigorú hang megállít. Vállak és törzsek súroltak minden irányból. Minden egyes test lenyomata égeti a bőröm, a szag molekuláiktól viszketek, ahogy az ajtón kitolongó gyereksereg belém ütközik. Mai napig néha meglep, valahányszor ez történik velem, hogy nem borítják az egész testemet égési sérülések.

- Ki.- dadogom.

- A hisztid után azt hiszed kiengedlek? Egész szünetben bent maradsz és táblát törölni! Ha befejezted leülsz a helyedre!

- Nem tehetem!- fakadok ki kétségbeesetten.- Jön a nagy rossz!

- Engem csak ne fenyegess! Csináld meg, amit mondtam, vagy beírok neked egy intőt!

Fejemet lehorgasztva elkezdem szivaccsal súrolni a táblát. A feszültség égette mindenemet. Alig bírtam fogni a szivacsot, többször majdnem elejtem. Ujjaimat ökölbe szorítom, majd kiengedem. Ekkor eszembe jut a megoldást. Letöröltem egy kicsit a betűből, majd helyemre mentem inni, majd nagy körben vissza a táblához. Ez a pótcselekvés segített egy kicsit elvenni a feszültség energiáját.

- Mit művelsz?!- a rémülettől a szivacs kiesett a kezemből. Az ajtóban ott állt az Osztályfőnök.

- Ittam, de törlöm a táblát.- habogok.

- Ne hazudj! Most pedig fejezd be a táblát! - Villámként befejezem a feladatot és a helyemre tottyanok. Remegve ülök. Az Osztályfőnök csengőig az ajtóban állva őriz.

Az utolsó óra végére a végtagjaim, mintha cseppfolyóssá váltak volna a  feszültség okozta nyomástól. Alig bírom vinni a táskát. Csak akkor nyugszom meg kicsit, mikor meglátom Anyát.

Oda akarok hozzá futni, de az  Osztályfőnök szól, hogy még beszélne vele. Azt mondja, hogy hisztiztem, nem végeztem a rám bízott feladatot és be akartam csapni őt. Mérges leszek.

- Beszélek vele.- Anya dühösen hozzám fordul.- A mai viselkedésed után meg sem érdemled a meglepetést.

- Milyen meglepetést?- kérdezek vissza. Rögtön szégyellni kezdem magam. 

- Hali, Lili!- Eszter vigyorogva odafut hozzám.- Anyukám megengedte, hogy egy órára átmenjek hozzátok!

- Megbeszéltem Barbival, hogy vigyázok rá, ez volt a meglepetés.- feleli Anya.

Nem akarom ezt a meglepetést. Egyedül akarok lenni, ugrálni, kiadni a perzselő, pattogva fortyogó feszültséget.

- Nem örülsz?-kérdezi Anya.

Képtelen vagyok az összefüggő beszédre, ezért csak megrázom a fejem.

- Már nem szeretsz?- jajdul Eszter.

- Ez nem volt szép, Lili. Azonnal kérj bocsánatot!- parancsolja Anya.

- Bocsánat.- dörmögöm és mielőtt bármi mást elronthatnék beugrom a kocsiba.

Amint elindul az autó Eszter énekelni kezd. Mintha sebes dobhártyámat sóval hintenék be. 

- Ne énekelj!- mordulok Eszterre.

- Miért?- dühít az értetlensége.

- Csak!- vágom rá.

- Hogy beszélsz?!- rivall rám Anya. Minden egyes hangtól csak nő a szemem mögött a lüktetés. 

- Ne énekelj, légy szíves. Most jó?!

- Ma nagyon pukkancs vagy, Lili. Hadd énekeljen.

Eszter felderül és tovább énekel. A feszültség a torkomat markolássza.

Amint hazaérünk, hogy kicsit kijjebb adjam a vihart, földhöz vágom a táskát és bedübörgök a szobámba a kedvenc dínós könyvemmel. 

- Lili,- “Már megint mi?”- ne légy udvariatlan, légy szíves játssz Eszterrel.

- De nem akarok.

- Jó, de többet nem engedem meg, hogy idejöjjön.

- Nem is kell!

Ekkor történt. Az agyamban hangos sercegéssel kialakult a rövidzárlat. Bűzölgő nyálkás nyúlványok égették meg a vállam. A fájdalomtól üvöltve téptem le magamról a vállamra tett kezet. Eszter szeme elkerekedett. Mondani akart valamit, talán mondott is, de mintha minden hang a víz alól érkezett volna. Teljes erőből fellöktem. A dobhártyámba mart metsző sikolya.

Üvöltve ütöttem és rúgtam, ahol értem.

- Hagyd abba! Fáj!- kiabáltam, de ő csak feküdt és sikoltozott.

Mielőtt a könnyeim teljesen elhomályosították a látásom még észrevettem, hogy a pupillái akkorává váltak, mintha ki akarnának robbani a szeméből, hogy ne kelljen látnia a borzalmat, a barátnője leredukálódott egy őrjöngő vadállattá.

Amikor védekezésképp felemelte a karját, beleharaptam miközben ujjaimmal a vállába martam. 

A tudatom egy része, ami kívülről látta magát, sikoltott, hogy “ Mit csinálsz?”

- Hagyd már abba a visítást!- fröcsögtem, némi véres nyál az arcára csöppent.

El akart húzódni, de nem eresztettem. Nem bírtam elereszteni. Képtelen voltam leállni, minden egyes csapástól kezdett elhasználódni a feszültség. A kezem megállt a levegőben. Hiába vonaglottam, nem tudtam lesújtani. Üvöltve hátranézek. Anya lefogott. Csak látom, hogy fogja a kezem, de nem érzem. Kirántom a kezem és bömbölve az ajtóhoz nyargalok. El akarok futni. El mindenkitől. El az állandó zajtól és bűztől. Anya időben odaér, hogy elvegye tőlem a kulcsot. Megpróbálom visszaszerezni, megmarkolom a kulcstartót. Az szétpattan. Tehetetlen dühömben elkezdem rugdosni az ajtót. A kallantyú kireccsen a helyéről.  Anya megpróbál elhúzni. Minden közelemben lévő kisebb tárgyat hozzá vagdosok. Amint rádobom a naptárat, abból kiszakadnak a lapok és szétszóródnak.

- Hagyj! Ne érj hozzám! Utállak!- sikoltozom, de ő csak fogja a kezem és tol el az ajtótól. Ütöm, rúgom, harapom, ahol érem mielőtt lenyom a földre. Ekkor őrjöngve a hasát rugdosom. - Engedj el!

Majdnem sikerül lelöknöm magamról, de az utolsó pillanatban pokrócba csavar. Nem érzek semmit, de képtelen vagyok mozgatni a végtagjaimat. A mellkasába és az arcába fejelek. Nem tudom meddig őrjöngök. Egyszer csak minden erő elhagy. A rekedtes síráson kívül már nem tudok semmit se csinálni. Anya letekeri a pokrócot.

Sokáig sírok egy helyben. Nem tudom mennyi idő múlva tűnik fel, hogy Eszter eltűnt.

 A bűntudat fel akart falni belülröl. Nagy nehezen felkeltem, ledobtam a ruháimat és bevonszoltam magam a zuhany alá. 

Kétségbeesetten sikáltam a bőröm. Próbáltam lemosni minden érintést, szagot és hangot. Teljesen eltompultam, valamennyi ingerre. Számba vettem egy kis vizet és kiköptem. Utálom ezt az állapotot. Mintha magának a hiánynak is íze és hangja volna. Tűzpiros, hámló bőrrel másztam ki a víz alól. Megvizsgáltam magam a tükörben. A testem rákvörös volt, az arcom halott sápadt a szemeim vérereseké váltak a sok sírástól, de a könnyezést nem hagyták abba. Kinyitottam a számat. Nyoma sem volt a vérnek. Mindig rettegek, hogy egyszer hús cafatok és inak meredeznek, majd a fogaim között. Elindultam a hálószoba felé. Ahogy az adrenalin kiürült a végtagjaim kocsonyává váltak. A vállam teljes lendülettel az ajtónak ütközött, de se a csattanás, se a fájdalom nem jutott el az agyamig.

A függönyhöz tántorogtam, gyorsan elhúztam, hogy ne süssön be a fény, majd az ágyra estem, öklendezve a zokogástól.

Álomba sírtam magam.

Másnap korgó gyomorral ébredek. Eszembe jut, hogy előző nap nem vacsoráztam. 

Az izomlázzal nem törődve a konyhához ballagok. Anya kitette elém a kedvenc szendvicsem és közölte, hogy ma nem visz be iskolába. Nagyon megkönnyebbülök, hogy nem haragszik rám. A bűntudat továbbra is savként mardos.

Semmi erőm sincs. Egész nap a tv előtt ülök kábán. Alig érzékelem, ahogy apa a bejárati ajtó zárat javítja.

- "Bántottam Anyát! Bántottam Esztert! Miért vagyok ilyen rossz?"

Dél körül Eszter hüppögve felhív és bocsánatot kér. Örülök, hogy nem utál.

Az “Egyszer volt…. az életben” az agyat úgy mutatták be, mint egy hatalmas számítógép termet. Biztos voltam benne, hogy azért érzékelek mindent olyan furcsán, mert az agyamban a feszültségtől rengeteg vezeték kisült.

- "Biztos azért vagyok fáradt, mert a kismanók kímélik a gépet, hogy ki tudják cserélni a vezetékeket. "

 

- Miért nem jöttél be tegnap?-kérdezi a Tesitanár.

- Nagyon fáradt voltam.-felelem.

- Te mindig fáradt vagy.- zsémbelődik.- Ha hajlandó lennél többet edzeni  erősebb lennél és nem lennél fáradt. De te sosem vagy hajlandó küzdeni semmiért. 

- "Hogyha tudnád…."

 

A shutdown az egyfajta bénulás. Az ember ilyenkor képtelen reagálni.

A meltdown, az autista összeomlás minden érintettet sújt. Kinél így, kinél úgy nyilvánul meg. Valaki sír, más kiabál. Sokan megtanuljuk felismerni a jeleket és el tudjuk kerülni ezt az állapotot. Persze, ez bármilyen korosztályban előfordul. Nem mindenkinél az itt leírt formában egyrészt, mert mind különbözünk, másrészt egy tinédzser vagy egy felnőtt ember már másképp kezeli a problémáit, mint egy hét éves gyerek. 

A szülőknek azt javaslom, hogy próbálják megfigyelni az előjeleit, mert vannak pl.: csapkodás, erősebben tikkelő arc, ilyenkor próbálják a gyereket ingerszegényebb helyre vinni. Nekem az segített, hogy amikor elég idős lettem kilistáztam a tüneteit és felírtam egytől ötig tartó skálán, melyik tünet milyen erős. Ha elért egy kritikus értéket, akkor kikéredzkedtem a tanteremből. 

Én a segítségetek szeretném kérni! Mi mindent megteszünk, hogy az összeomlást elkerüljük. 

 Ti is tudtok tenni, hogy a meltdown ne következzen be. 

Ha láttok valakit, aki befogja a fülét, ringatózik, ugrál, a végtagjaival csapkod, ne vegyetek róla tudomást! Ne bámuljátok, mutogassatok rá, ne szóljatok be neki! Ezzel a furcsa viselkedéssel az autista csak magát nyugtatja, ezzel nem árt senkinek, nem veszélyes, csak furcsán néz ki. A legtöbb autista ilyenkor csak azt szeretné, ha békén hagynák, semmi mást nem vár el tőletek. Videót meg végképp ne készítsetek róla, hiszen ti se szeretnétek látni, hogy a világ a fájdalmatokon nevet. 

Ha pedig egy szülőt láttok, hogy egy üvöltve fetrengő, egy befogott füllel visító, vagy egy tomboló gyereket próbál megnyugtatni, ha csak nem tudtok segíteni (itt nem a kéretlen jó tanácsokra gondolok, pl.: csak határozott pofon kell neki, én annyira kikapcsoltam ilyenkor, hogy nem éreztem is éreztem, ha megütöttek) akkor ne avatkozzatok bele! 

Akik nincsenek benne el sem tudják képzelni milyen nehezek a mindennapjaik.

Szerintem elég tiszteletre méltó dolog, hogy valaki szeretettel neveli a fogyatékos gyermekét.

Ünneplés autistával 1. rész gimnázium

Az autistáknak nagyon megterhelő ez az időszak, borul a rutin, nagy a nyüzsgés, itt van pár tipp, amivel segíthettek, hogy az autista családtaggal is jó legyen az ünnep.

Az idegességtől a homlokomon csorog a verejték.

- “Koncentrálj, Lili! Azt az egyetlen széket figyeld!”

Sajnos az Igazgató karácsonyi beszéde előtt adjuk át egymásnak az osztályban az ajándékokat. Ami azt jelenti, hogy mindenki ünneplőben ül a teremben. Az ünnepnap miatt a székeket úgy rendeztük, hogy kör alakot formáljanak, mert így “meghittebb”. Ez azt jelenti, hogy még az alapján sem tudom beazonosítani, hogy ki kicsoda, hogy ki hol ül. 

- “ Miért találták ki a karácsonyi húzást? Miért kell utolsó percig  meglepetésnek lennie az ajándékoknak?”

Odahajolok a mellettem ülő Eszterhez és a fülébe súgom.- Még mindig az ablak előtt ül a bal sarokban?

- Harmadjára is igen.- még nekem is feltűnik, hogy forgatja a szemét.- Majd szólok, ha odébb ül.

Az Osztályfőnök gépiesen halad a névsorban. A szemem sarkából látom, ahogy a többi tanuló a nevét hallva feláll és átadja a meglepetést annak, akit húzott. Nem merek elfordulni, nehogy szem elől tévesszem Tamarát. 

- Te jössz, Lili!- az idegességtől szinte odafutok a lányhoz és a kezébe nyomom a csillogó zacskót. Megköszöni és kiemeli a csomagolásból a mintás hajszalagokat.

- Szabad?- kérdezi mosolyogva. Bólintok, megacélozom magam és megölelem. Remélem nem fintorgok, amikor kicsit magához szorít. Elégedett sóhajjal visszaülök a helyemre. 

A feladatnak most jön a másik neheze. A fejemben újra és újra lejátszom a forgatókönyvet: zacskó megfog, mosoly, ajándék kivesz, ajándék felemel, hangos köszönöm. Addig ismételgetem, amíg valaki elém lép és átnyújt egy pöttyös zacskót. 

Most élesben. Zacskó megfog, mosoly, ajándék kivesz, Milka csoki felemel, hangos köszönöm.

- “Milka csoki”!- csak miután végig megy a jelenet tudatosodik bennem, hogy mit kaptam.

Szól a csengő. Mindenki átballag az aulába, hogy meghallgathassuk a beszédet.

Elégedetten battyogok a terembe. Nagyon megkönnyebbültem, hogy a szúrós egyenruhát átválthattam. Örömmel nézem, hogy mindenki átöltözött. Végre felismerem a többieket.

Mindenki visszaül a körbe. Most azt kell elmesélni, hogy ki hogy ünnepli a karácsonyt. 

- Este pedig mindig együtt énekelünk. - fejezi be mondókáját Bálint.

Én következem:- Én és a testvérem együtt feldíszítjük a fát.- kezdem.- Délután átjönnek a nagyszüleink. Eszünk egy csomó sütit, átadjuk egymásnak az ajándékokat, én elvonulok a szobámba, becsukom az ajtót, lehuppanok az ágyra és elkezdem olvasni a karácsonyra kapott könyvet, amíg anyáék beszélgetnek.

- Csak addig vagy együtt a családoddal, amíg megkapod az ajándékod?- vág közbe az Osztályfőnök.

- Nem. Mamáék még legalább egy órát maradnak.- magyarázok meglepetten.  

A nő sóhajából sejtem, hogy valamit megint félreértettem.

- Csak ennyi? Nem mentek el karácsonyi vásárba?

- Még mit nem!- vágom rá kicsit élesebben, mint szerettem 

volna.- Karácsonykor nagyon nagy a tömeg és még büdösebb van. 

A Tanárnő egy pillanatra eltátja a száját mielőtt szólítja a következő tanulót. 

Ezután “én még soha nem csináltam” játék következik. Mindenki nevet, mikor kiderül, hogy a nagydarab Pál hordott már magassarkút.

- Fogadásból.- magyarázza.

Az osztály csacsogása egyre inkább úgy szól, mintha víz alól jönne. Szólok nekik, hogy beteszem a füldugóm, ha beszélni szeretnének velem forduljanak szembe velem. Rápillantok az órára. Még harminc perc és mehetek haza. Odamegyek az egyik étkező asztallá avatott padhoz és eszem egy kis kókusz golyót. Néhányan félre húzzák a székeket és elkezdenek karaokézni. Nem bírom tovább. Kimegyek a viszonylag kihalt folyosóra és olvasok, míg jön Anyától az sms, hogy itt áll a kocsival. Szinte repülök az autóhoz.

- Mit kaptál?- kérdezi Anya. Büszkén megmutatom neki a csokimat.

- Megköszönted?- tudakolja. Lelkesen bólintok.

- Kitől kaptad?

- Azt nem tudom, mert mindenki ünneplőben volt.- felelek nevetve.

 

A karácsonyi időszak különösen nehéz az autistáknak. Mindenhol fények, nagyobb a nyüzsgés, borul a rutin, és az ajándékozás is ott van.

Ez sokaknak nagy stressz, ezért nem szeretik. Én kiskoromban nagyon szerettem a karácsonyt, mert a szüleim megtalálták a módját, hogy tegyék auti baráttá.

Kezdetnek ott vannak a díszek. A családom mindig megengedte, hogy én és az öcsém kiválaszthassuk, mely díszek nem irritálnak. Én például a villogó díszeket, mint az égősor sose tudtam elviselni. 

Aztán ott vannak az ételek. Anya még ünnepnapokon is a szokott ételeket sütötte nekünk. Akiknek ilyenkor vendégségbe mennek, javaslom csomagoljanak el az auti gyereknek a szokásos ételből “ vészhelyzet esetére.” 

Zajszűrő füldugó/fejhallgató erősen ajánlott. 

Akik úgy döntenek, hogy szeretnének venni valamit a gyereknek, mindig egyeztessék le a szüleivel, hogy mit szeret. Én kaptam már olyan Barbie babát, amit az ovis társaim megirigyeltek, amikor csak a játék dinoszauruszaimat rendeztem sorba, még most is ott van a padláson, vettek már nekem drága, töltött belga csokit, “az a zsarnok anyja csak a legolcsóbb milkát veszi neki” még a szagától is rosszul voltam. 

Azt se feledjük, hogy az autisták gyakran nem a megszokott módon fejezik ki az érzéseiket. Attól még, hogy nem mosolyog vagy nevet, örülhet az ajándéknak. Én még arra a kisállat figurára is csúnyán néztem, aminek még a tapintását is imádtam.

Tudom, hogy ünnepnap, ilyenkor rengeteg dolog van, amiért borul a napi rutin, ezért engedjük meg az autista gyereknek, hogy ha nem szeretne “csinosan” felöltözni, ne erőltessük. Vegyen fel olyan ruhát, amilyenben jól érzi magát. 

Ilyenkor rengeteg az inger, ezért lehet, hogy az autista egy időre elvonul, de ez azt jelenti, hogy fáradt, nem a körülötte lévőket nem szereti. 

A nagy buli nagyon leterheli az idegrendszert, ezért másnap hagyni kell az autista embereket pihenni, engedjük feltöltődni őket, ahogy nekik tetszik.

Mivel sokakat kiborítanak a feldíszített a szokásosnál is nyüzsgőbb boltok, ezért javaslom, amennyire lehet karácsony előtt két héttel kerüljük autista családtagunkkal a boltokat.

Szenzoros érzékenység

A szenzoros érzékenységnek olyan sok formája van, hogy sokan nem is gondolják, hogy hányféle probléma vezethető rá vissza.

Unottan ülök a színekből álló tornádó közepén. Sárga virág minta libben előttem, ahogy egy rövid hajú nő elszalad a blúzzal előttem. Mindenki most vesz ruhát a csemetéjének, mindenhol nyüzsögnek. Túl parfümözött, agyon dezodorozott izzadságtól bűzlő testek vizmolekulákként gördülnek el egymáson, egymás mellett, a fertőtlenítő szagtól állott levegőben. A boltban dübörgő zenét, elnyomja a szitkozódás, nyafogás bevásárlókocsi zörgés. Beszédfoszlányok röpködnek a levegőben mindenfelől. Azzal ütöm el az időt, hogy a foszlányokat megpróbálom össze foltozni magamban. Egy vásárló diadalittasan lenget egy csipkés inget, mintha győzelmi lobogó volna. Lódobogással a tornádóból kiválik valami zöldes sárga és szétrobban. A férfi az eladóval rikácsolva próbálja visszaállítani a feldöntött fogast. A szín vihar közepén sziszegő percegéssel csapnak fel a villámok. Felnézek. A szemem előtt pontok úsznak, lassan, egyre közelebb. Az eladó valami elektromos problémát emleget. A hang ár egy tiszta mondatot sodor felém.

- Az a kislány miért ilyen mérges?- kutakodva pásztázok, keresem a mérges lányt. - “Túl nagy a tömeg.” - állapítom meg miután hiába keresem a mérges kislányt. 

A szomszéd széken csupán egy kerekszemű, pufók kisfiút látok. Tömzsi ujjával rám mutat. Egy nő, valószínűleg az anyja épp a cipőfűzőjét kötözi, fel se néz, úgy dörmög valamit. Kicsit bosszant, hogy nem hallom a választ, abból talán megtudhatnám, hogy hol van a mérges kislány. Oldalról a karomon kígyóként kúszik a forróság. 

- Ne bambulj! Próf…. jó…. ez?- Anya elengedte a kezemet és lerakott mellém egy nagy csokor fekete fehér ruha kupacot. 

- Mit mondtál?- kérdezem meglepetten.

-  Azttt…. nneee bambulássz! Veeee fe….!- Anya hanghullámai belevesznek a ricsajba és bömbölő zajóceánná válnak.

- Nem értem.- motyogom panaszosan.

Anya az ölembe dobja a ruhákat és hevesen mutogat a próbafülkére. Lemondó sóhajjal elindulok. Ahogy belépek a függöny mögé az egész rémálom valósággá válik. Holnap évnyitó. Mehetek vissza, az ijesztő hangos iskolába. Megint ünneplő ruhát kell vennem. Most először vizsgálom meg a ruha csomót.

- Ez hosszú ujjú!- Dobok ki egyet a fülkéből azonnal.

- Ez van a méretedben!- kiált vissza anya. - Légy szíves ne dobáld a ruhát, mert tönkreteszed!

- Szívességet teszek vele egy gyereknek.- gondolom magamban miközben lecsúsztatok a vállamról egy túl kicsi inget.- Ha tönkre megy másnak sem kell hordania.

- Ugyan, alig lesz rajtad.- próbál vigasztalni kívülről Apa. 

Alig figyelek rá. A tükör előtt próbálom esetlen ujjaimmal begombolni a következőt. Hiába nyomom, csak azt érem el, hogy mélyen az ujjbegyembe váj. Próbálok nem törődni a fájdalommal, az ujjam visszahajlik, de a gomb megakad.

- Anya, segíts! Nem megy! - Anya bosszús sóhajjal félrehúzza a függönyt és fürge mozdulatokkal munkához lát.

Az anyag smirgliként dörzsöl, ahol ér. A gombok a mellkasomat és a hasamat szurkálják.

- Miért kell ünneplőt venni?- kérdezem panaszosan.

- Századjára mondom, mert az ünnepségen rendesen kell felöltözni.- pöfögi Anya. A függöny egy kicsit eltakarja a vihart, így megértem a szavait.

- DE én rendesen vagyok felöltözve!- méltatlankodom. -” Nem is értem, hiszen csak a fürdéskor nincs rajtam mindegyik ruhadarab.”

- Csak nem képzeled, hogy abban a szakadt melegítőben elengedlek!- fújtat Anya.

- Megnéztem, egyáltalán nem lyukas.- tiltakozom.

- Melegítőben nem engednek be az iskolába!- Anya hangja több oktávot esett.

- “Ez nem értem miért tragédia. Akkor otthon maradhatnék és azt csinálhatnék, amit akarok.”- Miért nevezik ezeket szép ruháknak? Az összes ing eleve ki van lyukadva.

- Emeld fel a karod!- utasít felelet helyett Anya.- Nem lesz ez így jó, szűk hónaljban. Sajnálom, csak a hosszú ujjú a jó.

- De én azt nem szeretem!- rázom a fejem.

- Hiába rázod a fejed! Csak ez van. A szoknyát már felpróbáltad?

- Nem! Nem akarok szoknyát! Te is tudod, hogy utálom a szoknyát! Tavaly is fekete nadrág volt rajtam!

- Kibírod ennyi időre! A tanárok már tavaly is fújtak!- Anya hangja egy vicsorgó vadállatra emlékeztet.

- Nem érdekel! Nem akarok szoknyát venni!

- Csak az ünnepségig kell, Cicám. A szoknyában olyan csinos leszel.

Amikor rájövök, hogy Aputól se számíthatok támogatásra, a szememből elkezdenek folyni a könnyek. Ahogy hüppögve magamra rángatom a viszkető ruhadarabot, a körmöm alá beakadnak a kilógó, bolyhos szálak Most már a derekamtól a bokámig tart a smirglizés, a lábam között túl szellős, mintha meztelen lennék. 

A szemem előtt a kétségbeesés festék foltjai úszkálnak, de a feltörő zokogás elmossa őket. A ruha anyaga viszketve dörzsöli az arcom, ahogy síró arcom a kezembe rejtem. A hang orkán ledönt a lábamról. Bömbölve fuldoklok a zúgó tengerben. Hogy véget vessek a könny áradatnak, becsukom a szemem, de látok, a villámként villódzó lámpa átsüt a szemhéjamon, a zúgó morajlástól se színű mandalák ragyognak a fejemben.

- Mi baja? - Több száj is ezt a kérdést visszhangozza.

Felkiáltok, hogy nem akarok szoknyát, nem akarok ünneplőt, nem akarok sulit, haza akarok menni, ahol csönd van. Néhányan azt mormogják, hogy ezt a hisztit, ilyen nagylány így bömböl.

 

Ülök a kocsiban. Alig emlékszem, hogy kerültem oda vissza. Lihegek. Fürödni akarok. Le akarom mosni a bevásárlóközpontot. A testemet zsibbadt üresség járja át.

- Ma ne kérj tőlem semmit! Hogy hozhattál rám ekkora szégyent?- meg akarom kérdezni, mivel hoztam Anyára szégyent, hiszen én nem csináltam semmi rosszat. Nem loptam semmit a boltból és nem beszéltem csúnyán, de annyira dühös, hogy nem merem.- Nem viszlek boltba többet.

Nem értem, miért hazudja ezt, amikor mérges. Örülnék, ha betartaná és soha többet nem mennénk bevásárolni.

- Újra láthatod a barátaidat. Jó lesz.- Apa sikertelenül próbálja oldani a feszültséget.

- Nem érdekel.- suttogom. A hangom a felismerhetetlenségig berekedt. Otthon akarok maradni, nem akarok visszamenni az állandó tömegbe, zajba. - Nem akarok velük találkozni. Nem akarok suliba menni.

- Lilit nem érdekli semmi! Felőle meg is dögölhetünk!- vissza akarok vágni Anyának, hogy engem igen is érdekel sok minden, például a dinoszauruszok, de inkább csendben maradok. Anya nem érti az ősállatok elképesztő világát. Némán várom a fürdést.

 

- A többi nagy gyerek nem a helyszínen öltözik át. Nézd a többiek milyen szépen vannak felöltözve. - Körbe pillantok a zsúfolt folyosón. Nem értem neki ez, hogy lehet szép, hisz mindenki teljesen egyforma. Csupa fekete fehér, mint egy rosszul sikerült széjjel folyó zebra rajz.- Ennyit igazán ki bírtál volna, hogy otthon vedd föl az ünneplőd.- alig figyelek arra, mit mond Anya. Úgyis mindig ugyanazt minden egyes ünnepségen, mintha az ő szövege is ugyanolyan betanult sablon volna, mint az igazgatóé. Nem felelek. Sietve kapkodom magamra  a ruhákat. Először az ing. hűvös, viszkető ruha burok, gombjai felsőtestem vagdossák. Mintha milliónyi ízeltlábú rohangálna a testemen. Őrjöngve próbálom feljebb tűrni a hosszú ujjú blúzt. Próbálok tenni róla, hogy a lehető legkevesebb bőrfelületet takarja.

- Így összefogod gyűrni!- morogja Anya, majd óvatosan feltűri.- Kit érdekel, ha gyűrött, egyenruha és rajtam van.- puffogok magamban.

 Fel a szúrós szoknya. Az egyenruha anyaga bekúszik a bőröm alá. Ahol végig siklik a ruha egy pici bolyhos része, mint horog halba a bőrömbe akad.  Érzem, mint amikor a nyű eszi magát húsba, úgy hatolnak dörzsölve, szúrva a bőrömbe. Vakaródzok. Csak azért hagyom abba, mert Anya rám szól, hogy ez illetlenség. Mikor már az ünneplőben botladozok Anya utasít, hogy menjek oda az osztálytársaimhoz. Tanácstalanul nézek jobbra, balra. Mindenhol ugyanaz a hangos, félresikerült zebra. Sehol Eszter rózsaszín szívecskés pulcsija, se Robi világítós baseball sapkája.- “ Honnan kéne tudnom, hogy kik az osztálytársaim?”

Hirtelen égető érzés nyilall a vállamba, mint amikor mezítláb beleugrottam a kertben a kiszáradt, forró tüskés gazba. Anya a vállamnál fogva az osztálytársaim felé tolt és ezzel belém nyomta a perzselő cérna tüskéket.

- Ne visongj már!- mordul.

- Fáj.- nyöszörgök.

- Ne kezdd a drámát! Ez csak hiszti, Lili!- nem értem miért szól rám mert úgy érzem, hogy az egész testemet vagdossák.

- Az iskola tényleg a gyerekek kínzására lett kitalálva.- morfondírozok.- Biztos a szenvedés és a fájdalom változtat, majd minket felnőtté.

- Gyere!- az egyik zebra Eszter hangján szólít meg.- Üljünk egymás mellé!

Karomnál fogva magával rángat. Ruhája csipke fullánkjai végig csípik a bőrömet. Forró bőre, lángoló tűkké melegítette őket. Elrántom a karom a hirtelen fájdalomtól.

- Megyek utánad.- mondom neki a karom dörzsölve. 

Ahogy a helyünkre furakszunk, nem kell Anyára néznem, hogy tudjam ki fog oktatni arról, hogy nem rántjuk el a kezünket. A ruha súrlódása, mintha statikus energiává alakult volna az izmaimban. Legszívesebben szaladnék, de ülnöm kell, ezért az idegességtől kalimpál kezem, lábam.

- Ezt most azonnal, hagyd abba! - mennydörög az Osztályfőnököm hangja. 

Túl közelről, közvetlenül a hátam mögött állva kiabált, ezért a szájából kiáradó hangoszlop teljes lendülettel tarkón vágott, sötét karikák táncolnak a szemem előtt. Talpam a földre szorítom. Ujjaimmal a szoknyámba kapaszkodom és igyekszem mozdulatlanná merevedni. A testemen milliónyi fonál ízelt láb szaladgál, az éles fonál csáprágók egyre csak mardosnak. A rengeteg beszéd, hömpölygő tengerré válik, fölöttem morajlanak a hullámok. A fülemre akarom tapasztani a kezem, de jó gyerek olyat nem csinál, én pedig jó gyerek akarok lenni. A színpad pont a napfényben áll, a sugár bántó, tarka színekre bomlik, égeti a retinám. Behunyom a szemem.

Abban a pillanatban izzó karmok marcangolnak a hátamba.

- Ne aludj!- parancsolja az Osztályfőnök.- Itt volt az egész nyár, hogy kipihend magad.

- Nem alszom.- hebegek rémülten. A fájdalom elmos minden értelmes gondolatot.

- Ne beszélj! Nekem ne hazudj!

A bőrőm minden egyes négyzetcentiméterét tűk szúrkálták. Az ing feltűrt ujja lecsúszott.-  “Muszáj” - egyik izzadt kezem felemelem. A fekete anyagon keletkezett egy még feketébb folt, az izzadságtól. Elkezdem azt a pontot vakarni és csak kaparom és kaparom. Azt kívánom bárcsak a testem többi részéről is letéphetném a bőrt nem csak az ujjamról, hogy teljesen megszabaduljak a viszketéstől, ha már a bőrt nem tudom kígyó módjára levedleni. Ki akarom deríteni, hol tartja Anya a kullancs csipeszt, hogy biztosan eltávolíthassam a horog bolyhokat. A kezemen enyhítő hűvösség árad szét.

- Te ennyire nem tiszteled a szüleidet?! - értetlenül fordulok az Osztályfőnök felé.- Megveszik a drága, szép ruhát, te meg össze rajzolod.

Ekkor láttam meg, hogy az ingem ujján piros foltok vannak. A hűvös nedű a kiserkenő vérem. Mérges leszek. -"Tényleg azt hiszi, hogy összefirkáltam?”

- Ez vér.- magyarázom felháborodva és, hogy igazamat bebizonyítsam, megmutattam a sebet.

- Elestél?- kérdezi az Osztályfőnök.

- Nem.- magyarázom bosszúsan. Dühít az értetlensége.- Csak ez veszi el a szúrást.- nagyon furcsa kifejezés ül ki az arcára.

Ráhagyom. Egy örökké valóság után véget ér az ünnepség. Mindenki feláll. A tapsvihar keresztül dörög a testemen, fájdalmasan rezonál a fülemben és a szívemben, izzó fraktálokká bomlik a szememben. Mint minden ünnepségen, most is rettegek. Mindenki fekete fehérben, nem ismerek fel senkit. A hangzavar miatt senkit sem tudok azonosítani a hangja alapján, a verejték szaga elnyomja az ismerős illatokat. Mindig félek, hogy mivel nem ismerjük fel egymást Anyáék rossz gyereket visznek haza, vagy én megyek el más szüleivel. Hiába tudom, hogy csak másnapig kéne másik szülők gyerekének lennem, hisz holnap iskola, tehát mindenki vissza tudja cserélni a gyerekét, de mégis a másik családnál nem biztos, hogy van olyan étel, amit szeretek és lehet, hogy nem ugyanazok a meséik vannak, amiket én nézek.

Szerencsére aggodalmam nem válik valóra. Rögtön megismerem Anya ideges hangját, amint arról sopánkodik Apának, hogy hiába próbált lefotózni, olyan citromba harapott fejjel ülök. Nem értem, miért várja el, hogy mosolyogjak, mikor legszívesebben sírnék annyire fáj minden. 

Odarohanok a szüleimhez és Anyába csimpaszkodok.

- Nahát! Lili! Még sose láttalak téged szoknyában!- álmélkodik az Osztályfőnök Helyettes.

Elvigyorodok és büszkén felhúzom a szoknyám, hogy lássa Anya ügyes trükkjét, a hófehér leggingsemet.

 

A szenzoros érzékenység mikor az érzékszervek másképp dolgozzák fel az információt. Aki ebben szenved bizonyos ingerek jobban irritálnak. Ez megnyílvánulhat abban, hogy az illetőt bizonyos színek, szagok, vagy akár állagok irritálnak pl.: leves érzése a szájba. Én különösen a hangokra és tapintásra vagyok érzékeny. A “hang problémát” én zajszűrő füldugóval oldottam meg. Ez az eszköz sajnos nem tudja megszüntetni teljesen a külvilág zajait, csak tompítja azokat. Illetve, ha nagyon elfáradok nem tudom megérteni, hogy mit mondanak nekem, ezért anyukám megtanított egy kezdetleges jelbeszédet, hogy tudjon velem kommunikálni ilyen helyzetben. 

A ruha problémát úgy oldottuk meg, hogy én ajándékba sosem kaptam ruhát, hanem mindig elvittek, hogy körbe tapogathassam őket. Az olyan esetekben, ahol nagyon muszáj volt ünneplőt felvenni az ing alá pólót szoktam venni, a szoknya alá pedig leggingset vagy rövid nadrágot.

Blogom célja

Gyerekként nem mondhattam el senkinek, elmondom hát mindenkinek.

      

Ezzel a bloggal a saját történeteimen keresztül szeretném bemutatni az autistákat gyakran érintő problémákat. A felmerülő problémákra azokat a megoldásokat írom le, amik nekem beváltak.

Minden autista más, én csak egy vagyok a sok közül, ezért az itt leírt problémák nem fordulnak elő vagy nem ilyen formában fordulnak elő minden autistánál. A történeteket nem időrendi sorrendben írtam, ezért a címek mellé írom, hogy kb. mennyi idősen tapasztaltam meg ezeket a helyzeteket. 

Azoknak is érdemes ezeket a cikkeket elolvasni, akiknek az autista gyermeke fiatalabb vagy idősebb a cikkben feltüntetett életkornál, mert az itt leírt problémák eltérő formában, de bármelyik autistát érinthetik.

A cím a problémát jelölő szakszó. A történet egy konkrét esetet mutat be, hogy nálam mit okozott. A történet végén kifejtem a szakszó jelentését, és javaslok a problémára olyan megoldásokat, amik nekem beváltak. 

Hozzászólások (0)
süti beállítások módosítása