Autista napló

Autista napló

Maszkolás 1. osztály

2024. április 19. - Avesbird

Anya szól, hogy mindjárt menni kell az iskolába lassan kezdjek el öltözködni. Lábujjhegyen a fogashoz sétálok. Karomat lajhár tempóval kinyújtom, leakasztom a pulcsim. Araszoló mozdulatokkal bedugom a bal karomat, megragadom a ruha ujját, hogy a vállamra csússzon. 

- Vajon kijavították már a német dolgozatokat?

- Öltözz már föl!- ripakodik rám Anya. Mielőtt bármit is reagálhatnék rám adja a kabátomat és kapkodva felcipzározza.

- Mindig csak bambulászol, amikor sietnünk kéne.- puffog Anya az autóban. 

- Egyszer majd csak rájövök, hogy milyen lassan kell felöltözni.- morfondírozom miközben figyelem az ablakon lecsorduló esőcseppeket. Kiválasztok kettőt és úgy teszek mintha versenyeznének, hogy melyik folyik le az üvegen gyorsabban. 

Kiszállunk a sötét parkolóban és Anya bekísér a sápadt, derengő folyosóra. Anya elköszön, én pedig a terem felé veszem az irányt.

A terem előtt megállok egy pillanatra, mély levegőt veszek, felkészítem magam az inger tengerbe merülésre. Elfordítom a hűvös kilincset és egy határozott lépéssel bevetem magam. A zsongás egy pillanatra sötét pöttyöket rajzol hallójáratomon keresztül az elmémbe. Úgy érzem magam, mintha magaslatról vetettem volna magam az óceánba, a zaj egy pillanatra összepréseli a tüdőmet, a fulladozva beszívott levegő elektromos kisülésként száguld az ujjperceimbe. Behunyom a szemem, hogy a karikák sötét tócsává olvadjanak össze. Mikor elpárolog a feketeség ismét tudok rendesen lélegezni. Hogy a lámpa fénye kevésbé csípje a szememet, a padlót bámulva indulok a helyemre. Megkönnyebbülten a székemre huppanok, pont mielőtt egy felrobbanó darázsfészek döngicsélésével beindul a csengő. A kezeimmel megmarkolom a szék támláját és állkapcsomat megfeszítve kihúzom magam. 

- Erős vagyok! Nem fogom be a fülem! Kibírom!- amint elnyugszik a raj, én is megnyugszom kicsit, ellazítom az izmaimat.

Belép a Tanár. Gépiesen felállok, köszönök, leülök. 

- Kijavítottam a dolgozatokat.- csendül a lágy hang. A feszültség villámai lábamból a szívembe lifteznek, majd vissza a lábaimba.

- Lilinek megint ugrál a lába.- kiabál egy fiú a hátsó sorból.

- Lili viselkedj!- mintha varázslat dermesztett volna szoborrá.

Lábaim félúton megállnak a levegőben. Tartom őket, hogy a villámok kevésbé tudjanak a többi testrészemre terjedni. A szégyen egy kicsit lemetszi az élüket.

- Tanárnéni, a Lili nem teszi le a lábát!- bosszúsan a hang irányába fordulok. - Peti. Tudhattam volna.

- Ha tovább zavarod az osztályt, kiküldelek!- a selymes hang az idegességtől karcossá válik. 

- Ha kiküldenek nem tudom meg, hogy milyen lett a tesztem!- nem törődve a feszültséggel leteszem a lábam.

A Tanárnéni kiosztja a dolgozatokat. Rápillantok a dolgozat tetejére.

- Hibátlan!- A szívemből arany, csillogó folyó indul, a melegség sebesen végig áramlik a végtagjaimon.

Azok toll könnyűvé válnak és elemelnek a talajtól. Értem, hogy miért a madarak a boldogság szimbólumai. Lábujjhegyen szökdécselek a karjaimmal szárnyként verdesek, az egész testem örül. A fénylő rugalmasság mindenem átjárja.

- Öt percig be ne merj jönni!- a parancs kőomlásként dörög végig rajtam, a sötét sziklák a legkisebb csermelyt is elapasztják. A könnyeimmel küszködve kisietek.

A kihalt folyosón szipogva hintázom a lábamon, hogy megnyugtassam magam.

- Mit csináltam rosszul?

Elkezdem számolni magamban a csempéket. A harmincnyolcadik csempénél a Tanár vissza invitál. Bátortalanul visszaballagok a tekintetek sortüze alatt.

- Tudod miért kerültél büntetésbe?- tudom, hogy mérges lesz ha meg tudja, hogy nem értem, ezért remegve megrázom a fejem. 

- Mert amit csináltál nagy tiszteletlenség.- megrémülök. A tiszteletlenség nagy bűn.- Jó gyerek akarsz lenni, igaz?- a hang sokkal szelídebbé válik, de akkor is csak bólintani merek. - Jó. Akkor ígérd meg, hogy nem ugrálsz órán!

- Megígérem.- igyekszem elszántnak mutatni magam, hogy jelezzem komolyan veszem a szabályokat.

A tanárnő elmosolyodik és kiosztja az új feladatokat. Sorra oldom meg őket, de egyszer csak megzavar a fütyülés. Megrázom a fejem, hogy kipotyogjon a zajdarabka, de az makacsul kapaszkodik. Hiába próbálom figyelmen kívül hagyni az egyre több tűt szúr a dobhártyámba. Tekintettemmel az elkövetőt fürkészem. Peti. 

- A tanárnő Petitől nem tudok figyelni!- kiáltok.- Legalább most te is megkapod.

- Lili, ne legyél mindig olyan érzékeny.- korhol a Némettanár.

- De szúr a fütyülés.- panaszkodok.

A Tanárnő feje egyre vörösebb.

- Tudod mások is léteznének rajtad kívül, kis Hercegnő! Ezt neked biztos nehéz felfogni, mert a szüleid nem mutatják meg neked, de itt sajnos muszáj másokra is odafigyelni.

Méltatlankodva írok tovább.

- Persze, hogy a szüleim nem mutatják ezt meg. Jó a szemem látom a sok embert, és a bűz és az örökké fájdalmas zaj tesz róla, hogy ne tudjam őket figyelmen kívül hagyni.

 

Innentől kezdve, ha jó jegyet kapok kezeimet ökölbe szorítom, karjaimat szorosan a testemhez préselem, lábamat a padlónak nyomom és elképzelem, hogy gát van bennük, mely megakadályozza, hogy a testem többi részét elárassza az arany folyam. Mindig eljátszom a fegyelmezett szerepet. Egész órán át akarja szakítani a gátat az ár.

- Nem leszek tiszteletlen! Erős vagyok! Visszafogom magam!

Amint megszólal a csöngő, döngő léptekkel kimasírozom.

- Még egy kicsi és szabad vagyok.- amint kilépek az iskolaudvarra, tisztes távolságra futok az épülettől és engedek az árnak. Verébként ugrálok és csapkodok a levegőben. Hagyom, hogy a lényem minden rostját átjárja az öröm, az egész testem ünnepel.

Egy idő után megtanultam, hogy a dühösséget és a szomorúságot és minden mást le lehet így engedni. Mintha a túltöltött hordót meglékelnénk egy kicsit.




Puffogva kocogok a tornaterembe. A Tesitanár arcán az izmokat, mintha valaki összecsomózta volna.

- Nagyon ugrálsz a szünetekben, Lili, pedig mindig kimerültségre panaszkodsz. Itt majd levezeted az energiád. 

Tudom, hogy nagyon buta, ezért nem magyarázom el neki, hogy nagyon fáradt vagyok, csak boldog voltam. 

Labdajátékkal kezdünk. Mintha az ágyúdörgéstől visszhangzó csatatér közepén kéne dolgoznom. Annyira be akarom fogni a fülem. 

- Kibírom! Jó gyerek leszek!- a visszhang hullámverésként ostromolja a testem. Nehezen veszem a levegőt, a zaj összepréseli a tüdőmet. Igyekszem lerázni a gondolatot, hogy egy kis rosszalkodás igazán nem árthat.- Csak addig befogni a fülem, hogy enyhüljön a fájdalom.

- Lili, ne hisztizz!- hogy nyomatékosítsa mondandóját a Tesitanár karvaly karom ujjaival égetően belém mar és letépi kezeimet a füleimről. 

Nyöszörgök.

- Mit nyafogsz itt! Dobd el a labdát, amilyen messzire tudod.

Könnyeimet nyeldekelve annyi lendületet veszek, amekkorát tudok és elhajítom.- szinte a lábamnál ér földet. 

- A szüleid elkényeztetneknek. Ha eljárnál sportolni nem lennél ilyen gyenge!

- Csak azt ne! Még több hangzavar és büdös! Akkor még kevesebbet lehetnék önmagam.- mindig rettegek, hogy Anya egyszer hallgat a tanárok szörnyű ötleteire. Nem tudnék annyi ideig színt játszani. Biztos vagyok benne, hogy a nagy rosszat sem tudnám többé visszatartani. A feszültség zsizseg a tagjaimban, felfedeztem egy módszert, amivel kicsit enyhíthetem a feszültséget. Az egyik köröm hegyemmel elkezdek feszíteni egy másik köröm ágyat, majd egy gyors mozdulattal kártyalapként tépem le a körmöm. A szétfröccsenő vérrel a feszültség is kifolyik a testemből. Csak arra kell vigyáznom, hogy a labdát ne vérezzem össze, mert a Tanárnő múltkor is mérges volt, hogy rongálom a felszerelést.

Amikor harmadjára mellé dobom a labdát a Tesitanár gonosz vigyorral ennyit mond.

- Látod! Ha rendesen sportolással vezetnéd le a fölösleges energiát, nem azzal az idétlen csapkodó ugrálással most betalálnál.- mérgemben összeszorítom a fogamat. - Nem értem mi a baja a felnőtteknek azzal, hogy szabadidőmben szeretnék felszabadult lenni. Miért nem értik, hogy órán eljátszom a szerepemet, mert szeretek jó lenni de muszáj önmagamnak is lenni, hogy a lehető legjobban játszhassak. Biztos, hogy akkor nem tudnám a nagy rosszat visszatartani.

Egy pillanatra átcikázik rajtam egy gonosz gondolat. - Nem is baj, hogyha nem tudom visszatartani. Akkor mindig olyan erős vagyok, hogy szét tudom rúgni az ajtót és a szekrényt is fel tudom borítani. Ha a Tanár akkor mar meg, akkor biztos hogy meg fog lepődni. Talán az ujjait is szétharapom. Aki nem ismer úgy mint Anya vagy Kitti néni az képtelen megállítani.- Egész testemben megborzongok a rémülettől. Nem akarom, hogy a suliban lássák a nagy rosszat. Nem akarom, hogy itt bárki is ismerje ezt az oldalamat.

A további sötét gondolatokat egy szabadfoglalkozás kiáltás szakít félbe. 

- Úgy mozogtok, ahogy nektek tetszik, közben bármilyen eszközt használhattok.- magyaráz a Tesitanár.

Teljes sebességgel a tölcsérhez vetem magam. Belebújok és forgok körbe körbe.

- Nem véletlenül mondják, hogy a kör tökéletes.- Legszívesebben egész nap csinálnám. Mintha valami ringatna, ami enyhe zúgássá szelídíti a puffanást és az üvöltözést. Egyre nagyobb a játék előtt a sor.

- Lilli, szállj ki!- utasít a Tanár.- Tíz perce ezt csinálod. Csinálj mást! DE ne ugrálj! Nehogy összehányd magad itt nekem!

- A forgástól, hogy lehetne hányni?- zsörtölődve kecmergek ki a játékból. Nem akarom elengedni ezt a jó érzést. Ezért egyhelyben forgok körbe körbe. A lámpafény bántó élei kicsit elmosódnak, a szívem kellemes ritmusban zakatol, a boldogság fényes, tarka mandalákként táncol.

Eszter mellém jön. Ő is forogni kezd. Ő azonban hamar abbahagyja.

- Hogy hogy nem szédülsz?- kérdezi zöld arccal.

- Hogy lehet így szédülni?- kérdezek vissza.- Anyának igaza van. Akaraterővel bármit el lehet érni. Nem akarok szédülni, ezért nem is szédülök.- magyarázom magamnak a jelenséget.




Ismét kiosztják a német dolgozatokat. Megint jó lett. 

- Látom nem örülsz, Lili.- nevet a Némettanár.- Két csillagos ötöst bevezessem érted? 

- Örülök.- mondom meglepetten.

- Nem tűnsz boldognak. Néha igazán mosolyoghatnál!

- Lennék én boldog, csak az illetlenség.- az óra a szokásos módon folytatódik, oldom a feladatokat és arról álmodozom, hogy milyen szép volna ha jó is és boldog Lili is lehetnék egyszerre. 

 

A maszkolásnak rengeteg definíciója van. A lényeg, hogy az átlagtól eltérő személy “normálisnak” fogja tettetni magát. Mindig is irónikusnak tartottam, hogy azt mondják nem tudok hazudni, pedig néha úgy érzem hatalmas hazug vagyok, hisz életem nagy részében csak szerepet játszok. Azért lenne, előnyös mindenki számára, hogy ha erre nem lenne szükség, mert az autistákat kimeríti a neurotipikusok többségét pedig megfosztja attól, hogy megismerjék a valódi embert. Az én arckifejezéseim nem tükrözik megfelelően a lelkiállapotomat, én a teljes testemmel fejezem ki az érzéseimet, azzal, hogy el kellett folytanom ezt, azzal az érzéseimet is elfojtottam, a külvilág jórésze nem látott többet egy kissé merev, de “normálisan” viselkedő vakolatnál. 

 

Az itt leírt szédülés hiányával érdemes szakemberhez fordulni. Ez nem tehetség a baletthez, hanem neurológia probléma, amit korrigálni kell. Nekem konduktor és neurológus segített ebben.

A bejegyzés trackback címe:

https://autistanaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr8318384997

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása